A falu fogságában 5.fejezet

Titkok, veszekedések, menekülés…


Zoárd

A repülő lény egyre közelebb jött. Én még mindig nem tudtam mit tegyek. Ekkor hirtelen megragadtam Am kezét és magam mögé rántottam. Nem tudtam mit tegyek, de éreztem, hogy meg kell védenem, bármi legyen is az ára. Most már tisztán láttam. Egy bagoly szállt le elém. Ijesztő sárga szemével bámult rám, de én nem tettem semmit. Rezzenéstelenül álltam Am előtt. Éreztem, ahogyan Am megremeg. A bagoly közelebb ment Améliához és megszólalt.
- Elmondanád, hogy mi folyik itt?- kérdezte meglepően nyugodt hangon.
- Hááát…. tudod… ő itt…- habozott össze-vissza.
- Ki vagy te és mit akarsz Améliától? –emeltem fel a hangom a madár ellen.
- Hagyd őt Zoárd, kérlek. Ebbe most ne szólj bele! Úgysem értenéd. – mondta akaratosan, s ellépett tőlem. Könyörgően nézett rám. Hallgattam rá, bár nem tudom minek. Félre álltam, hogy megbeszélhessék. Nem sokat értettem a beszélgetésből, mintha egy másik nyelven beszéltek volna. Am egy kicsit idegesnek tűnt. A madár elhallgatott és elismerően bólogatott. Fogalmam sincs miért volt ennyire elégedett. Am ekkor elindult, s intett, hogy menjek utána. Követtem kifelé az erdőből. Visszamentünk a kis patakocskához. Leültem a fűbe és a fűszálakat tépkedtem. Nem bírtam a szemébe nézni. Olyan gyönyörű és ártatlan. Végtelenül védtelennek látszik, és a látszat megint csal. Semmi szüksége a védelmemre. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha végleg elutaznék? Azzal sokat segítenék, és nem hoznám többé ilyen kellemetlen helyzetbe. De ezt hogy mondjam meg neki? Az lesz a legjobb ha nem mondok semmit. Félig elmerültem a gondolataimban, de közben tudtam figyelni rá is. Valami Theráról beszélt. Azt hiszem a folyót hívhatják így. Ezután áttért Therabitiára. Szerintem ez meg a világa lehet. Nagyon furcsa dolgokat mondott, de valahogy ez egy cseppet sem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell hagynom őt. Nagyon fáj csak rágondolni is, de meg kell tennem! Tudom is, hogy otthon mit fogok mondani. De előbb Améliát kell leráznom, bármennyire nehéz is.
- Amélia figyelj! Nem tudom, hogy mi történt odabent, de van egy olyan érzésem, hogy jobb ha nem is tudom! Szerintem hiba volt idejönnöm. Az lesz a legjobb mindenkinek, ha én eltűnök. Nem akarom zavarni az életeteket!- habozás nélkül kimondtam minden szót. Határozottan, bár majd szétszakadt a szívem. Végig Am szemébe néztem. A tekintetem végig komoly volt, habár a szomorúság amit láttam az ő gyönyörű barna szemében, majdnem sírásra késztetett. Tudom fiú vagyok és elég gáz lenne ha sírnék, de azok a szemek. Nem tudom mit érezhet.
- Sajnálom Amélia! Nem tehetsz róla. Senki sem tudhatta, hogy ez lesz a vége. Sajnálom. Remélem még látlak…- Mit tehettem volna? Adtam egy csókot a homlokára majd elrohantam. Nem néztem vissza csak rohantam…




Amélia

Figyeltem Zoárdot, de nagyon furcsa kifejezés ült az arcára. Nem tudtam miért ilyen. Mint derült égből villámcsapás megfogta a kezemet és maga mögé rántott. Ekkor láttam meg: Az Erdő Bölcse megérkezett. Már csak ez hiányzott! Nem elég, hogy itt van Agancs, még az öreg bagoly is idejött. Hát ez remek! Zoárd egyre ingerültebben kezdett viselkedni. A bagollyal szemezett, mikor megérezte, hogy megremegek. Közelebb húzott magához. Olyan jó érzés volt érezni bőrét, az illatát, mintha a legjobb álomba kerülnék ami létezik, vagy a legrosszabba? Az Erdő ura nyugodt maradt és hozzám fordult.
- Elmondanád, hogy mi folyik itt?- kérdezte a megszokott hangján.
- Hááát… tudod… ő itt…- haboztam össze-vissza.
- Ki vagy te és mit akarsz Améliától?- kapta fel a vizet Zo, pedig semmi oka sem volt rá.
- Hagyd őt Zoárd, kérlek. Ebbe most ne szólj bele! Úgysem értenéd. – mondtam,s könyörgően néztem rá. Hisz ő csak egy madár. Zoárd félreállt. Közelebb léptem a bölcs állathoz, s a titkos nyelven beszélni kezdtünk. Elmeséltem neki mindent. Az elmúlt pár napot, hetet. Megértően nézett rám. Megkért, vigyem el Zoárdot innen, s beszéljek meg vele mindent. Ha nem képes megérteni, s titokba tartani, azonnal szóljak neki, és tenni fog ellene. Megígérte, hogy engem nem fog száműzni, bármi is legyen az eset vége. Megköszöntem, intettem Zonak, hogy kövessen. Visszamentünk a folyóhoz. Leült, s elgondolkozott. Én elkezdtem mesélni Theráról a folyóról és Therabitiáról, magáról a világról. Úgy éreztem nem figyel, de folytattam. Egyszer csak felállt és mintha lemondott volna az életéről magyarázkodni kezdett.
- Amélia figyelj! Nem tudom, hogy mi történt odabent, de van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem is tudom! Szerintem hiba volt idejönnöm. Az lesz a legjobb mindenkinek, ha én eltűnök. Nem akarom zavarni az életeteket!- habozás nélkül mondott ki minden szót. Minden mondatot. És mintha a szívemet tépték volna ki! Rettenetes fájdalom nyílalt belém. Azt hittem, ott helyben elájulok, de ő csak mereven a szemembe nézett és érzelmek nélkül folytatta.
- Sajnálom Amélia! Nem tehetsz róla. Senki sem tudhatta, hogy ez lesz a vége. Sajnálom. Remélem még látlak…- Adott egy csókot a homlokomra, s rohanni kezdett. Még fel sem fogtam mi történt, de már ott feküdtem a folyóparton. Levegőt sem akartam venni. Nem, úgy nem tudok élni, hogy ő csak így itt hagyott. Ez lehetetlen! Mit tettem? Talán nem vagyok elég jó neki? Vagy a titka? A mellkasomba szörnyű fájdalom tombolt. Majdnem elemésztett. Csak feküdtem, s halkan a nevét suttogtam.




Zoárd

Végre hazaértem. Senki sem volt otthon, így nyugodta tudtam összepakolni. Hagytam egy üzenetet, hogy Görögországba utazok és hogy majd telefonálok, de ne aggódjanak értem én jól vagyok. A levél végére még odaírtam, hogy Anne látogassa meg Améliát és majd mondja el, hogy hogyan van. Úgy 3 óra körül már a gépen ültem, s telefonáltam haza. Elizabeth vette fel a telefont.
- Szia anyu. – mondtam egy kis megkönnyebbüléssel.
- Zoárd minden rendben van? Elolvastuk a leveled! Anne elindult megkeresni Améliát. De mi történt? – érdeklődött Elizabeth és hallottam a hangján, hogy nagyon aggódik Améliáért és értem is.
- Nyugi anya. Mindent elmesélek, ha Görögországba értem. Amint tudok visszautazok, de szükségem van egy kis időre. Kérlek, Anne vigyázzon Améliára. Vigye el hozzánk. Figyeljetek rá, de ne mondjatok neki semmit rólam. Ja és ne is faggassátok! Kérlek! – nem tudom miért, de biztonságban akartam tudni Amot. Féltettem. Hisz csak úgy otthagytam. Ki tudja mi lett vele?
- Rendben Zo. Megtesszük, de légy szíves te is vigyázz magadra. Amint odaérsz hívj. Puszi Szia.
És ezzel letette a telefont. Még 2 órán át repültünk. Végig csak gondolkoztam. Ötletem sem volt, hogy mi legyen a folytatás. Valamit tennem kell. Nem mondom el, hogy vámpír vagyok, inkább csak kerülni fogom. Az lesz a legjobb…





Anne

Ó, Jézusom már megint mit csinálhatott ez én drága kis öcsikém?! Nem igaz, hogy nem bír nyugton maradni! Nem elég, hogy bajt csinál, most még ennek a szerencsétlen lánynak is összetöri a szívét! Ez nem normális!
- Amélia! Amélia, hol vagy? – kiabáltam rohanás közben, hogy minél hamarabb megtaláljam. Egy folyó felöl halk nyögéseket hallottam. Biztosan ő lesz az. És igen! Ott feküdt a folyóparton, szegyén lány. Ő igazán semmiről sem tehet. De most haza kell vinnem ahogy kérte Eliz. Felkaptam, s szaladtam vele hazáig. Szerencse, hogy nem lakunk messze az erdőtől. Egész úton Zoárd nevét suttogta. Mikor hazaértünk lefektettem a vendégszobában hagy pihenjen. Felhívtam Christ, hogy siessen haza. Nem telt bele fél óra már itthon is volt. Felhívtam Zoárdot. Jól le akartam üvölteni a fejét, de most fontosabb volt Amélia egészsége, mint az én érzelmeim. Megkértem, hogy az első géppel repüljön haza, de ő nemet mondott. Megbeszélte Elizabethtel, hogy vigyáznak Roberttel Améliára, míg Chrisszel elrepülök Zoárd után. Beleegyeztek, de éreztem, hogy félnek. Félnek, hogy Zoárd nem akar majd hazajönni, Amélia belehal a fájdalomba amit Zoárd okozott neki, és féltek, hogy sosem tudjuk meg, hogy pontosan mi történt, s így széthullik az egész család. Nagy volt a nyomás. Már úgy éreztem felrobban a fejem a sok érzelemtől, de hiába. Most nem év vagyok a lényeg! Segítenem kell Zoárdnak. Még szerencse, hogy velem van Chris. Nem tudom mihez kezdenék nélküle.