A falu fogságában 1. fejezet

A meglepetés

Képzelj el egy világot, ahol nincsenek szabályok, törvények és parancsok. Tulajdonképpen azt csinálhatsz amit csak akarsz. Na ez az én világom. Sosem gondolkoztam azon, hogy milyen lehet a valóság. De ez nem is érdekel, mert mióta élek, csak ezt a világot ismerem. Nem jártam soha iskolába, így nem tudom milyen lehet gyerekekkel együtt lenni egész nap. Nekem nem kellene olyan élet, hiszen boldog vagyok így is, és miért dobnám el ezt magamtól? Semmi értelme sem lenne. Én szeretek itt, állatok között lenni, beszélgetni, és a folyónál játszani velük. Therának hívják ezt a folyót, és ez a bejárat az én világomhoz is, Therabitiához. Egy nap valami furcsa dolog várt rám a part másik oldalán, igaz ott még nem jártam. Egy fiú állt ott. Ilyen meglepetésben még nem volt részem. A valóságban még fiút nem is láttam, de nem számítottam rá, hogy ennyire szép lesz. Mintha egy meséből lépett volna elő, vagy az én világomból. Csak néztünk egymásra, majd elindult felém. Tudtam ha átjön a folyón, az én világom jelen formájában megszűnik létezni, és én is vele együtt meghalok. Nem tudtam mit teszek, de tudtam, hogy tennem kell valamit.
- Te meg ki vagy, és mit akarsz itt?- kérdeztem értetlenkedve, de még mindig bámultam.
- Zoárd vagyok és most költöztünk ide. Nem gond ha átmegyek hozzád a folyó másik partjára? – nézett a szemembe, és csak közeledett.
- Állj meg! Ne gyere közelebb! – kiáltottam rá! Annyira megrémült, hogy hirtelen fel sem fogta, hogy mi történik.
- Ezt miért mondtad? Mi bajod van? Legalább a nevedet mondd meg!- kérlelt, és neki nem tudtam nemet mondani.
- Améliának hívnak, de kérlek ne gyere át. Légy szíves!- könyörögtem és nagy boci szemekkel néztem rá.
- Rendben, most úgyis mennem kell, de később még látlak?- érdeklődött, de én csak egyszerűen vállat vontam és megfordultam.
Bementem az erdőbe, hogy ne láthasson, és szomorúan és bánatosan, de elment. Nem értettem őt. Miért csinálta ezt? Miért nézett így engem? És miért nem tudok neki nemet mondani? Mi a fene ütött belém?? Veszélyeztetem a világomat, nem tehetem ezt! Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Még sosem éreztem ilyet. Olyan új volt, de jó, azt akartam, hogy sose múljon el. Annyi kérdésem volt, de nem volt kivel megbeszélnem. Meg én még sosem voltam a túlparton, nem tudom mi várna ott rám ha átmennék, vagy őt hogyan fogadná a birodalmam. Kevés volt a válasz, és sok a magyarázatlan kérdés. Nem tehettem mást, lefeküdtem aludni. Alvás helyett csak gondolkoztam és arra jutottam, hogy beszélni fogok Zoárddal, de csak úgy, hogy a folyó két oldalán vagyunk.
- Igen! Ez tökéletes terv!- bíztattam magamat. Visszamentem a folyóhoz, de nem emlékeszem miért, csak odamentem. Nem csináltam semmit csak néztem értetlenül. Vártam, hátha visszajön de nem jött senki. Besötétedett. A kedvenc állatom, Gerzi aki egy gyönyörű szép, kedves, csíkos tigriske volt, épp engem keresett. Még fiatal korában találtam, mert az anyja elhagyta. Így gondjaimba vettem, hisz anyukám engem is elhagyott 1 éves koromban, de nem haragszom rá. Tudom, hogy egy nap visszatér hozzám, és együtt éljük le életünket. Bíztam benne, hitem sosem rendült meg, de ez csak az én életemben lehetett volna lehetséges, mert a valóság nem ilyen. Elrettentő pokol. Annál rosszabb hely nincs! Nem tudom felfogni, hogy az emberek hogyan tudnak ott élni. Piszkos, durva, hideg, barátságtalan és lakhatatlan. Azok a házak amiket lakásnak neveznek egyszerűen borzalmasak. Én csak 16 éves vagyok, mégis jobb életem van, mint nekik lesz bármikor. Annyira gondolkoztam, hogy észre sem vettem, de már felkelt a nap. Eszméletlenül gyönyörűen ragyogta be a környéket. Sokkal fényesebben sütött, mint eddig valaha. Indultam a parthoz, hogy megnézzem ott van-e Zoárd. Fel sem tűnt, hogy ennyire várom, pedig nem is ismerem. Tulajdonképpen ő az első ember akit megismertem, és nem az én világomból származik. Egész délelőtt ott vártam, de nem jött. Elmentem ebédelni, mert nagyon megéheztem a nagy várakozásban. Mikorra visszaértem már ő várt rám. Úgy tettem mintha nem is érdekelne és közömbös lenne nekem. Nem szóltam hozzá, csak elmentem előtte. A szemem sarkából láttam, hogy eléggé eltorzult az arca mikor nem néztem rá. Így mit tehetett mit nem, megszólított.
- Szia Amélia! – köszönt rám egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Hello!- vetettem oda érdektelenül.
- Mi a baj? Valami rosszat tettem vagy mondtam?? Ha igen akkor ne haragudj!- nem bírtam tovább hallgatni, ahogyan töri magát, nem bírtam megállni, hogy ne szóljak neki vissza.
- Semmi bajom….és nem is sértettél meg. – gondolkoztam el miközben a földet fürkésztem.
- De akkor miért nem nézel rám?- olyan szomorú, mégis varázslatos volt a hangja. Ilyet még nem hallottam.
Felkaptam a fejemet és egyenesen a gyönyörű kék szemébe néztem. Láttam ahogyan a napfény lágyan megcsillan arcán, ellenállhatatlan volt. Nem tudtam mit tegyek, inkább lehajoltam és megmostam arcomat. Hallottam, hogy valaki a kis hídon lépked. Elragadott a félelem. Most végem van. Mindennek vége. Kiderül a titkom, és sosem értem meg Zoárdot, pedig annyira ismerni akarom. Most mi legyen? Felkaptam a fejemet és megpillantottam őt…