Végre megérkezett a 8.fejezet második része is! Sajnálom, hogy eddig elhúzódott, de rengeteg dolgom akadt hirtelen. De a lényeg, hogy itt van! Jó olvasást, remélem tetszeni fog! chook^^: kicsííBoszíí és Angel
Gyűlölet
„Csak menekülök…
Menekülök az érzés elől,
Mi mindenhova követ,
Nem bírom sokáig.
S most figyeltek…
Minden lépésem csupa veszély.
Láthatjátok, ahogyan minden
Elhervad köröttem.
Virágoknak nincs illata,
Fáknak hullnak levelei,
Minden állat elmenekül,
Csak ti vagytok még itt…
Gyűlölet e végzetes szenvedély,
Hagyjatok, ha jót akartok,
Mert általam hamar utolér a vég…
Mintha falnak beszélnék,
Nem mozdultok, csak
Sajnálóan néztek,
Mint aki magának
Szórja az átkozó szavakat.
Hagyjatok, hagyjatok…!
Fáj a lelkem,
Nem tehettek semmit sem!
Nem látjátok?
Tűnjetek el!
Ne lássalak titeket!
De semmi…
Gyűlölet e végzetes szenvedély,
Hagyjatok, ha jót akartok,
Mert általam hamar utolér a vég…
Futó tekintetek,
Remegő kezek,
Merev ajkak,
S üres szavak,
Mik csupán
Csak az én elmémet
Járják át…
Felém nyúl a segítő kéz,
De ellen áll az érzés,
Mi átjárja ereim,
Lényem minden zugát,
Szellememet…
Gyűlölet e végzetes szenvedély,
Hagyjatok, ha jót akartok,
Mert általam hamar utolér a vég…”
(Amélia)
Rohantam az erdőben. Nem érdekelt merre vagy, hogy hová, csak futottam. Menekültem minden és mindenki elől. Elértem az erdő végét, de ez sem állított meg. Halottam Zoárd-ék lépteit rögtön a hátam mögött. Vagyis nem vagyok annyira gyors, mint hittem. Már kapkodtam a levegőt, de nem álltam meg. Nem tehettem. A híd átlépésével reméltem, hogy azt a hazug világot is magam mögött hagyhatom, melyben 16 évig éltem. Legalábbis én így tudom. Nem lepett meg, hogy a folyó másik oldalán is erdő várt, csak nem olyan meseszép, mint az enyém. Nem ismertem itt egy utat sem, még sosem jártam itt úgy, hogy kiismerhessem, így csak futottam a fákat, bokrokat kerülgetve. Anne-éktől megszabadulni látszólag nem tudtam, éreztem tekintetüket, leheletüket a hátamon. Nem bírtam tovább, az idegeim pattanásig feszültek, készen álltam egy újabb veszekedésre. Lefékeztem lábaim irtózatos tempóját, de a talaj még mindig csúszós volt a mostani szokatlanul esős időjárás miatt, így nem sikerült az azonnali megállás. Egyik lábam nem, hogy megállt volna önálló életre kelt és elkezdett kicsúszni alólam az egyensúlyomat is magával rántva és én egyre közeledtem háttal a földhöz. Egy szempillantás alatt elkapott Robert hátulról. Meglepődöttem feküdtem karjaiban, mire egy kis lendülettel újra a lábaimra állított. Kikerekedett szemmel bámultam Robertre és a családjára, akik szépen felsorakoztak előttem. Egy kisebb fejrázással próbáltam megtisztítani agyamat a kavargó gondolatoktól. Ők csak némán figyeltek, mintha valami szónok lennék.
- Hagyjatok végre békén! – kezdtem dühösen. – Nem akarom, hogy a közelemben legyetek, vagy, hogy csak rám nézzetek! Tűnjetek már el az életemből! – sikoltoztam. Még sohasem éreztem ekkora dühöt és erőt magamban. Úgy éreztem, most mindenre képes lennék! Itt hagyni ezt az átkozott világot! Pontosabban csak az én zavarodott, kétszínű életemet!
- Am…- kezdte volna Anne, ha hagytam volna neki.
- Nem! Hagyd abba! Nem akarok hallani semmit! Csak könyörgöm, tűnjetek már el! – ereszkedtem térdre zokogva. A tűz, mely most éltetett még jobban fellángolt, könnycseppjeim égették arcomat. Furcsaságok tömkelege. A mérhetetlen gonoszság, mely most ébredt fel lelkem legmélyében, kezdett elárasztani, s átvenni az uralmat az elmém felett. A józan eszem elhagyott. Abbahagytam a sírást, hisz eddig sem vezetett sehová, csak gyengének mutatott. Magam elé meredtem, mikor egy hideg kéz ereszkedett a hátamra.
- Eressz el!- suttogtam halkan, minden szót alaposan, lassan ejtettem ki. Gyűlölettől égett az összes szó, amely elhagyta a számat eddig. Nem akartam ellenállni ennek a már-már felemelő érzésnek. Mindig azt hittem erős, rendíthetetlen vagyok, pedig ez csak ámítás volt. Senki sem lehetett volna gyengébb nálam, de most! Most tényleg, valóban élek és senki sem törhet össze! Senki! A kéz egy pillanatra megremegett majd újra megnyugtatást árasztott magából mindhiába. Felkaptam a fejemet, szúrós lángoló tekintet fúrtam a mögöttem álló szemébe. Anne volt az. Ártatlanul nézett, szemében kétségbeesés, rémület tükröződött. Óvatosan, merev mozdulatokkal álltam fel a földről, mire ő kezét visszahúzva hátrált néhány lépést.
- Azt mondtam tűnjetek el!- tértem át a fenyegetésre. Ha a szép szóból nem értenek, akkor mondom másképp! Örültek lennének, ha maradnának, bárkik is legyenek!
- Zoárd! Menjetek, én maradok! Majd hívlak! – biccentett feléjük Anne. Hangja ellent mondott szemében tomboló érzéseinek. Nyugodt, dallamos hangszínen válaszolt, mintha mi sem történne. Mindaz, hogy lehetséges, hogy semmilyen hatással sem vagyok rá elkeserített. Egy percre megremegett bennem az elképzelés, hogy erősebb vagyok bárkinél, de mihamarabb próbáltam eltűntetni ezt a kis kitérőt érzelmeim közt. Végigmértem a döntésen gondolkozó családot, gyűlölködőbbnél gyűlölködőbb pillantásokat vetve rájuk. Halk morgás tört föl Chris mellkasából, melyre, Elizabeth reagált először. Elrántotta a közelemből, miközben szenvedő tekintettel pásztázta Robertet, a döntésre várva. Amint eltávolodtak Robert egy kis bólintással jelzett Anne-nek és eltűnt az erdőben. Épp, hogy elfordult tőlünk Anne, az állítólagos nővérem megragadott és maga felé rántott. Fájdalmasan jeges volt az érintése, és az erő, amit a forgatásába vitt elég volt ahhoz, hogy kétszer megforduljak, a saját tengelyem körül mire szembe kerülök vele. Dühöngött, legalábbis szemében önutálat parázslott. Elvártam volna, hogy legalább egy kis gyűlöletet érezzen irántam, vagy csak szánalmat, bármit, csak velem foglalkozzon. Vágytam arra, hogy a középpontba kerüljek, hogy mindenki maximálisan rám, csakis énrám koncentráljon. Ha ehhez az kell, hogy gyűlöljek mindenkit, és minden percem veszekedéssel legyen kitöltve, rendben, akkor így lesz. Megteszem.
- Amélia! Miért, miért teszed ezt magaddal?- kezdte halkan. – Mire jó ez neked? Mindent tönkreteszel! Tudom, hogy nem jókor mondtuk el, de ez a reakció mégis csak túlzás! Nem gondolod?- erősítette meg a hangját.
- Nem! Nem gondolom! Nem én teszek tönkre mindent hanem….hanem… mindegy hagyjuk! – tört volna ki belőlem a sírás. Hangom egy cseppet megremegett, de mielőtt észrevehette volna újabb lendületet adtam neki. – Menj te is velük! Te hozzájuk tartozol! Hagyj engem békén! – kaptam le róla a tekintetemet. Szemeim szikrákat szórtak volna, ha még egyszer az arcába kellett volna abban a pillanatban néznem.
- Ne beszélj örültségeket Amélia! Én legalább annyira tartozom hozzád, mint Chrishez! Sőt, még jobban! Mégis csak a húgom vagy az Isten áldjon meg! – lépett hozzám közelebb. Megpróbáltam nem értelmezni szavait, de a mostani érzelemhullámaim kiszámíthatatlanok. Tovább éltetett a gonoszság, de a szüleim hiánya, és az érzés, hogy végig hazudtak nekem arról, hogy nincs rokonom csak még jobban felbosszantott, de mindenek előtt reményt ébresztett bennem, hogy mégiscsak van testvérem, akit máshogy szerethetek. Mindenféle ismeretség nélkül kötődést éreztem Anne és köztem. Ez csak még jobban megijesztett. Elment a kedvem a beszédtől, az élettől, mindentől. Már csak azt vártam mikor jutok el odáig, hogy ne kelljen lélegeznem. Meglepett, hogy ezen gondolatok ellenére a lélegzés könnyedén, egyenletesen ment. Mellkasomban ki- és beáramlott az oxigén. Nem kellett irányítanom a tempóját, ment magától. Megfordultam és Anne nyakába ugrottam. Okom nem volt rá, de a futáshoz már kevés volt az erőm. Ha mást már nem érhetek el, de az igazságot végre megtudhatom. Nem fogja senki szépíteni, az egészet megismerem. Addig tartom magam mellett a nővéremet ameddig csak kell! Én tudom milyen, ha nincs veled egy szeretted sem, itt az ideje, hogy ők is átérezzék ezt! Fájdalmat akartam nekik okozni, legalább akkorát, mint ők nekem! Vagy nagyobbat! Mindegy csak fájjon és én élvezzem!
