A falu fogságában 3. fejezet

A titok

Elgondolkoztam… Nem hagytam neki, hogy közelebb kerüljön hozzám, de mégis minden nap visszatért a folyóhoz. Semmi értelme nem volt. Mióta énekelt és engem annyira meghatott, nem tudom kiverni a fejemből. Sem Őt, sem a dalt. „Az álom elmúlt… utol ér az élet.” Féltem, de már nem attól, hogy átlépi a határt és felfedezi a világomat, hanem, hogy nem láthatom többet. Erre gondolni sem mertem, mert minden ilyen gondolatnál összetörtem, mintha a szívemet tépték volna ki. Egyre furcsább álmok és érzések gyötörtek. Kezdtem kételkedni a létében. Mintha egy végtelen álom lenne, egy elérhetetlen cél, melyhez én kevés vagyok. Akárhányszor elindultam Therához, félúton meggondoltam magamat és visszamentem Gerzihez. Nem tudtam ott van-e, vagy már látni sem akar? De azért rászántam magamat és elmentem. Ott várt. A fa tövénél ült, mint mindig. Egy nagy mosollyal várt, de valahogy nem tűnt őszintének. Nem zavart, mert újra láthattam, és a világon ez volt a legfontosabb nekem.Igaz, itt a világom, de mindent megadnék, hogy vele lehessek. Érezzem kezét, amint hozzám ér, ajkait, amikor az enyémre simulnak, illatát, mely kényeztet. De ez lehetetlen. Nem kockáztathatok azzal, hogy áthívom magamhoz. Észre sem vettem, hogy a hídon lépkedek. Nagyon elgondolkozhattam. Zoárd a híd végén várt. Meglepettnek tűnt, de felragyogott a szeme.
- Mit csinálok én itt?- néztem rá értetlenül.
- Amélia, jól vagy?- kérdezte, lágy hangon.
Megálltam a híd közepén és leültem. Zoárd közelebb lépett hozzám és én nem utasítottam el. Leült mellém és újra megkérdezte:
- Amélia, minden rendben?- nézett rám és ragyogott a szeme.
- Igen persze, csak…- nem bírtam befejezni a mondatot, elállt a szavam ahogyan a szemeibe néztem. Nem bírtam levenni róla a szememet, de csodálatos volt. Leírhatatlan. Nem hittem el, hogy valóság, de megtörtént.
- Csak? Velem van valami baj?- ő is a szemembe nézett. Alig kaptam levegőt, ilyet még sosem éreztem, olyan furcsa érzés volt.
- Dehogy is! Hogy gondolhatsz ilyet? Csak tudod…nekem….nem sok barátom volt idáig….és….- nem hagyta hogy befejezzem, hozzám fordult és megfogta a kezemet. Nem tiltakoztam. De miért nem? Hogy lehetek ennyire felelőtlen? A világom veszélyben van, de annyira gyönyörű, nem bírok neki ellenállni. Tennem kell valamit, de mit??
- Neee…várj…ezt nem szabad!- húztam el a kezemet és fordultam el.
- De miért? Miért nem engeded? Miért?- kétségbeesett volt a tekintete. Nem bírtam tovább nézni. Már a sírás kerülgetett, mert nem mondhattam el neki az igazat. Szörnyű érzés volt.
- Mennem kell! Ne haragudj! Holnap legyél itt kérlek! És válaszolok mindenre! Ígérem!- álltam fel, hogy indulok, de akkor elkapta a kezemet. Megrémültem, de boldog voltam. Felemelő érzés volt. Mintha egy álom lenne. El akartam mondani neki mindent. Azt akartam, hogy tudjon mindenről, egész Therabitiáról, az életemről, nem akartam, hogy tikom legyen előtte.
- Várj! Holnap nem lehetek itt! Elutazunk! Egy hétre a nagymamához kell mennem, mert nagyon megbetegedett, de ma még szeretnélek látni. –állt velem szemben, és most nagyon komoly volt. – Este 9-kor kérlek legyél itt. Valami nagyon fontos dologról szeretnék veled beszélni!- csak bólintottam, elhúztam a kezemet és elindultam. Nem néztem hátra, bár ez nagyon nehezemre esett. Hazafelé végig azon gondolkoztam vajon mit akarhat? Mi az a fontos amiről beszélni akar velem? És ha elutazik és sosem jön vissza? Mi fog velem történni? El kell mondanom neki! Ez már biztos! De hogyan?