A falu fogságában 4.fejezet

Figyelem! (:
Innentől kezdve egy pár fejezeten keresztül, mind a kettő szereplő szemszögéből olvashatjátok majd a történteket!!! :)
Remélem tetszeni fog... (:
Jó olvasást! kicsííBoszíí és Angel




Naplemente

Amélia szemszöge

Igen… Ez már biztos. Vagy még sem?
Kerek három órával előbb indultam el a kelleténél. Hamar oda is értem, úgyhogy még volt egy kis időm átgondolni a dolgokat.
Végig a lemenő Napot bámultam és rubintvörös fényében elmerengve töprengtem a ma esti mondandómon.
Most már biztos, hogy elmondom neki az igazat. Muszáj. Nem veszíthetem el. És érzem, hogy ő sem akar engem elveszíteni azok után sem, amit tettem vele. Az emberek olyan csodálatosak! És az egyik ilyen csodálatos lény úgy döntött, hogy velem, egy jelentéktelen kis Másvilágival barátkozik. Varázslatos érzések kavarogtak ilyenkor bennem, ha erre gondoltam… És hatalmukba kerítettek. Csak is Zoárdra tudtam gondolni, senki másra. Nem tudtam elfelejteni csodálatos, ragyogó szemeit. Egyszerűen úgy érzem, hogy szükségem van rá.
A hídon álltam. Az két világ elválasztó peremén. Egy kéz érintette meg a vállam.
-Örülök, hogy eljöttél. – mondta egy ismerős hang.
- Én annál kevésbé… - válaszoltam hidegen, de aztán gyorsan habozásba kezdtem. – Mármint, úgy értem… Nekem nehéz itt tartanom magam, hogy elmondjam azt, amire oly’ kíváncsi vagy.
- Elhiszem, de… Szeretném megtudni, hogy miért nem lehetünk barátok.
- Azt nem mondtam, hogy ne legyünk barátok. Én azt mondtam, hogy nem szabad a folyó jobb partjára menned!
- De miért nem? Erre várok magyarázatot.
- Tudom. – pillanatnyi szünet után folytattam. – Ezen a parton van egy csoda, amit senki sem ismer, csak én. Ez az én kis világom és… Nem szeretném, ha más is meglátná, miféle csodák vannak itt. Sajnos többet nem mondhatok.
- Csodák? Nem értem… Semmi sem látszódik a folyó túlpartján lévő erdőn.
Hát nem tudtam mit tenni, hogy meggyőzzem. Az érzések ismét elragadtak. Kézen fogtam és olyat tettem, amit éppen, hogy el akartam kerülni: bevezettem őt az én titkos világomba. Először semmi sem történt. Majd hirtelen pillangók hada lepte el az erdőt. Gyönyörű, tarka lepkék szálltak mindenfele. Hirtelen megjelent Agancs, a dámszarvas.
-Amélia! Ki ez az ember fia?
- Egy barátom.
- Az Erdő Bölcse haragudni fog ezért!
- Az öreg bagoly? Jaj, ugyan! Nem hiszem.
- És, ha még is?
- Akkor örök életre száműzni fog innen…
- Így szól a törvény.
Megijedtem. Erről megfeledkeztem.
-A szarvas… Beszél? – kérdezte Zoárd meglepetten.
- Igen. Látod? Ezért nem akartam, hogy itt legyél. Hogy ne lásd és halld az állatok varázslatos képességeit.
- Tudod, nekem is van egy titkom…
Micsoda? Ő is titkol valamit? A Nap a horizont alá süllyedt. Ez jelentett valamit. És sejtettem, hogy mit. Valaminek a végét… Az én világom végét.



Zoárd szemszöge

Este kilencet kértem tőle. Még csak nyolc óra. Istenem, de lassan telik az idő! Az erdőben ültem, hogy ne lásson senki. Ekkor megpillantottam őt, ahogy közeledik a hídhoz. Látom ő sem bírt kilencig várni.

-Örülök, hogy eljöttél. – mondtam lágy hangon.
- Én annál kevésbé… - válaszolta hidegen,és habozni kezdett. Furcsa volt. – Mármint, úgy értem… Nekem nehéz itt tartanom magam, hogy elmondjam azt, amire oly’ kíváncsi vagy.
- Elhiszem, de… Szeretném megtudni, hogy miért nem lehetünk barátok. – makacskodtam és nem érdekelt a magyarázkodása.
- Azt nem mondtam, hogy ne legyünk barátok. Én azt mondtam, hogy nem szabad a folyó jobb partjára menned!- gyorsan reagált és egy kicsit felemelte a hangját.

Egyre furcsábban viselkedett, mintha félne valamitől. Akárhogy próbáltam semmivel sem tudtam magyarázni viselkedését, de megértem. Ő sem tudja az én titkomat, és legalább ennyire félek bevallani ha nem jobban.
- De miért nem? Erre várok magyarázatot. – körülbelül annyira emeltem fel a hangomat mint ő, de meglepődött ezen.
- Tudom. –egy kis szünetet tartott, és ez növelte a feszültséget. – Ezen a parton van egy csoda, amit senki sem ismer, csak én. Ez az én kis világom és… Nem szeretném, ha más is meglátná, miféle csodák vannak itt. Sajnos többet nem mondhatok.
Hogy mi? Tisztán értettem? Ez a titka? Ez nem semmi! És most nekem elmondta. És én nem vagyok képes elmondani neki, hogy valójában mi vagyok. Hogy lehetek ennyire nyuszi! Én hülye!
- Csodák? Nem értem… Semmi sem látszódik a folyó túlpartján lévő erdőn. – értetlenkedtem, mert tényleg nem sikerült felfognom.

Ekkor hirtelen megfogta a kezemet, és húzni kezdett át a hídon be az erdőbe. Gyönyörű szép pillangók repkedtek körbe körülöttünk. De itt vége lett a varázslatnak. Valami szarvas féle jelent meg és majdhogynem kiabálni kezdett Améliával.
-Amélia! Ki ez az ember fia?- kérdezte mérges, mély hangon.
- Egy barátom. – mondta Amélia halkan, mintha félt volna valamitől.
- Az Erdő Bölcse haragudni fog ezért!- ezt már kicsit halkabban mondta az a lény.
- Az öreg bagoly? Jaj, ugyan! Nem hiszem. –mondta Amélia, de mintha ő sem gondolta volna komolyan. Egyre jobban féltem, de elvarázsoltak a csodák.
- És, ha még is?- kérdezett vissza a szarvas, de ő komolyan gondolt minden szót!
- Akkor örök életre száműzni fog innen… - gondolkozott el Am és egyre rémültebb lett.
- Így szól a törvény.- csak helyeselte az állat.
Még mindig értetlenül álltam ott, és csak egy pár szót tudtam kiejteni annyira le voltam nyűgözve.
-A szarvas… Beszél? –kérdeztem meglepett fejjel.
- Igen. Látod? Ezért nem akartam, hogy itt legyél. Hogy ne lásd és halld az állatok varázslatos képességeit. –próbált védeni Am valamitől.
- Tudod, nekem is van egy titkom… - kezdtem bele, mikor valami repülő állatfélét pillantottam meg.

Azonnal abbahagytam és csak lefele bámultam. Elgondolkoztam. Ha ő képes volt nekem megmutatni ezt, akkor el kell mondanom, hogy mi vagyok valójában. Lehet ezzel meg tudom védeni, hisz itt csak ilyen varázslatos lények vagy mik élhetnek. Mivel nem vagyok teljesen ember, ezért nem büntethetik meg. De hogyan kezdjem el? Mit mondjak neki. Na meg itt ez a repülő izé. Félek.