A falu fogságában 2. fejezet

Álom és valóság


Rettentő hamar eljött az újabb éjszaka.
Én csak borzongtam. Minden olyan valósnak tűnt, pedig csak álmodtam az egészet. Azt, ahogy megérint, ahogy átölel… Alig akartam elhinni, hogy csak álmodtam. Ezt az álmot minél hamarabb el akartam felejteni. Elrejteni agyam legmélyebb zugába, oda, ahonnan sosem kerül elő többé.
De nem tudtam… Egyszerűen nem ment…
A mai nap emlékeit juttatta eszembe ez az álom. Amikor átjött a hídon, már csak egy lépés választotta el az én világomtól. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy mit tegyek. De ösztöneim azt súgták, hogy minél hamarabb lépjek közbe, különben mindennek vége és ezt én is nagyon jól tudtam.
-Várj! – kiáltottam rá. – Kérlek! Ne gyere át a hídon!
- Miért ne? – kérdezte Zoárd kissé gúnyosan.
- Mert… Mert nem szabad és kész! És én se mehetek át a másik partra, úgyhogy így neked sem szabad idejönnöd!
- De… Mondd, miért nem mehetsz át? És én miért ne jöjjek a folyónak erre a felére? – majd egy pillanatnyi szünet után ismét megszólalt. – Miért tartsam magam távol tőled?
Nem válaszoltam. A fiú csak megfordult és visszaballagott a túlsó oldalra.
-Viszlát…! - csak ennyit mondott, azt is csak félvállról. Ó, én bolond, mit tettem? Most biztos, hogy elzavartam magamtól!
Ezért álmodtam róla éjszaka. Az én világomban voltunk a tölgyerdőben. Fogta a kezemet, megsimította a hátamat és csókokkal hintette arcomat. Az egész olyan varázslatos volt. De egyszer csak eltűnt mellőlem és sötét lett… Minden virág elhervadt, a fákon nem volt lombkorona, a szívemet üresnek éreztem. Minden meghalt benne…
Már hajnalodott, mikor sikerült tisztáznom magamban mindent. Ez csak egy álom volt, ne feledd! Nem szabad, hogy kimutasd azt, hogy ezen a lehetetlen dolgon gondolkodsz! – emlékeztettem magam, amikor a reggelinél ültem.
Felöltöztem és kimentem sétálni a folyópartra. Nem értettem, hogy miért kell nekem folyton itt, ennek a lényegtelen kis folyócskának a partján lennem! És hirtelen…! Hirtelen megláttam ismét Őt! Ott ült egy fa tövében, valamit faragott egy furcsa tárggyal, amit az emberek bicskának, mi viszont zsebkésnek nevezünk. Nem mertem megszólítani, csak elfordultam felőle és elindultam visszafele, haza. Hirtelen meghallottam egy dallamot. Zoárd énekelt…
- Szél susog a fák között
A csillagokat nézem az égen
Virágok nyílnak a hátam mögött
És én elballagtam gondolatban a fellegek közé...

Az álom elmúlt, de vele mentem
De nem maradhatok örökké
Mert egyszer utolér az élet
S a mesevilág elvész…

Gyönyörű volt. Könnyezni kezdtem.
-No, mi az? Sikerült megríkatnom téged? – kérdezte váratlanul.
Óvatosan felé fordultam és bólogattam. A dalban igaza volt. Egyszer biztosan bekövetkezik az a pillanat az életemben, amikor az én mesevilágom megszűnik létezni és ezt a partot is birtokba veszi a kegyetlen valóság. Nem várom ezt a percet. Inkább kerüljek én a valóvilágba, minthogy ezt a csodaszép, rejtett, csodákkal teli világot eleméssze a túlpart világának tüze…