Titkok, veszekedések, menekülés…
Zoárd
A repülő lény egyre közelebb jött. Én még mindig nem tudtam mit tegyek. Ekkor hirtelen megragadtam Am kezét és magam mögé rántottam. Nem tudtam mit tegyek, de éreztem, hogy meg kell védenem, bármi legyen is az ára. Most már tisztán láttam. Egy bagoly szállt le elém. Ijesztő sárga szemével bámult rám, de én nem tettem semmit. Rezzenéstelenül álltam Am előtt. Éreztem, ahogyan Am megremeg. A bagoly közelebb ment Améliához és megszólalt.
- Elmondanád, hogy mi folyik itt?- kérdezte meglepően nyugodt hangon.
- Hááát…. tudod… ő itt…- habozott össze-vissza.
- Ki vagy te és mit akarsz Améliától? –emeltem fel a hangom a madár ellen.
- Hagyd őt Zoárd, kérlek. Ebbe most ne szólj bele! Úgysem értenéd. – mondta akaratosan, s ellépett tőlem. Könyörgően nézett rám. Hallgattam rá, bár nem tudom minek. Félre álltam, hogy megbeszélhessék. Nem sokat értettem a beszélgetésből, mintha egy másik nyelven beszéltek volna. Am egy kicsit idegesnek tűnt. A madár elhallgatott és elismerően bólogatott. Fogalmam sincs miért volt ennyire elégedett. Am ekkor elindult, s intett, hogy menjek utána. Követtem kifelé az erdőből. Visszamentünk a kis patakocskához. Leültem a fűbe és a fűszálakat tépkedtem. Nem bírtam a szemébe nézni. Olyan gyönyörű és ártatlan. Végtelenül védtelennek látszik, és a látszat megint csal. Semmi szüksége a védelmemre. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha végleg elutaznék? Azzal sokat segítenék, és nem hoznám többé ilyen kellemetlen helyzetbe. De ezt hogy mondjam meg neki? Az lesz a legjobb ha nem mondok semmit. Félig elmerültem a gondolataimban, de közben tudtam figyelni rá is. Valami Theráról beszélt. Azt hiszem a folyót hívhatják így. Ezután áttért Therabitiára. Szerintem ez meg a világa lehet. Nagyon furcsa dolgokat mondott, de valahogy ez egy cseppet sem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell hagynom őt. Nagyon fáj csak rágondolni is, de meg kell tennem! Tudom is, hogy otthon mit fogok mondani. De előbb Améliát kell leráznom, bármennyire nehéz is.
- Amélia figyelj! Nem tudom, hogy mi történt odabent, de van egy olyan érzésem, hogy jobb ha nem is tudom! Szerintem hiba volt idejönnöm. Az lesz a legjobb mindenkinek, ha én eltűnök. Nem akarom zavarni az életeteket!- habozás nélkül kimondtam minden szót. Határozottan, bár majd szétszakadt a szívem. Végig Am szemébe néztem. A tekintetem végig komoly volt, habár a szomorúság amit láttam az ő gyönyörű barna szemében, majdnem sírásra késztetett. Tudom fiú vagyok és elég gáz lenne ha sírnék, de azok a szemek. Nem tudom mit érezhet.
- Sajnálom Amélia! Nem tehetsz róla. Senki sem tudhatta, hogy ez lesz a vége. Sajnálom. Remélem még látlak…- Mit tehettem volna? Adtam egy csókot a homlokára majd elrohantam. Nem néztem vissza csak rohantam…
Amélia
Figyeltem Zoárdot, de nagyon furcsa kifejezés ült az arcára. Nem tudtam miért ilyen. Mint derült égből villámcsapás megfogta a kezemet és maga mögé rántott. Ekkor láttam meg: Az Erdő Bölcse megérkezett. Már csak ez hiányzott! Nem elég, hogy itt van Agancs, még az öreg bagoly is idejött. Hát ez remek! Zoárd egyre ingerültebben kezdett viselkedni. A bagollyal szemezett, mikor megérezte, hogy megremegek. Közelebb húzott magához. Olyan jó érzés volt érezni bőrét, az illatát, mintha a legjobb álomba kerülnék ami létezik, vagy a legrosszabba? Az Erdő ura nyugodt maradt és hozzám fordult.
- Elmondanád, hogy mi folyik itt?- kérdezte a megszokott hangján.
- Hááát… tudod… ő itt…- haboztam össze-vissza.
- Ki vagy te és mit akarsz Améliától?- kapta fel a vizet Zo, pedig semmi oka sem volt rá.
- Hagyd őt Zoárd, kérlek. Ebbe most ne szólj bele! Úgysem értenéd. – mondtam,s könyörgően néztem rá. Hisz ő csak egy madár. Zoárd félreállt. Közelebb léptem a bölcs állathoz, s a titkos nyelven beszélni kezdtünk. Elmeséltem neki mindent. Az elmúlt pár napot, hetet. Megértően nézett rám. Megkért, vigyem el Zoárdot innen, s beszéljek meg vele mindent. Ha nem képes megérteni, s titokba tartani, azonnal szóljak neki, és tenni fog ellene. Megígérte, hogy engem nem fog száműzni, bármi is legyen az eset vége. Megköszöntem, intettem Zonak, hogy kövessen. Visszamentünk a folyóhoz. Leült, s elgondolkozott. Én elkezdtem mesélni Theráról a folyóról és Therabitiáról, magáról a világról. Úgy éreztem nem figyel, de folytattam. Egyszer csak felállt és mintha lemondott volna az életéről magyarázkodni kezdett.
- Amélia figyelj! Nem tudom, hogy mi történt odabent, de van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem is tudom! Szerintem hiba volt idejönnöm. Az lesz a legjobb mindenkinek, ha én eltűnök. Nem akarom zavarni az életeteket!- habozás nélkül mondott ki minden szót. Minden mondatot. És mintha a szívemet tépték volna ki! Rettenetes fájdalom nyílalt belém. Azt hittem, ott helyben elájulok, de ő csak mereven a szemembe nézett és érzelmek nélkül folytatta.
- Sajnálom Amélia! Nem tehetsz róla. Senki sem tudhatta, hogy ez lesz a vége. Sajnálom. Remélem még látlak…- Adott egy csókot a homlokomra, s rohanni kezdett. Még fel sem fogtam mi történt, de már ott feküdtem a folyóparton. Levegőt sem akartam venni. Nem, úgy nem tudok élni, hogy ő csak így itt hagyott. Ez lehetetlen! Mit tettem? Talán nem vagyok elég jó neki? Vagy a titka? A mellkasomba szörnyű fájdalom tombolt. Majdnem elemésztett. Csak feküdtem, s halkan a nevét suttogtam.
Zoárd
Végre hazaértem. Senki sem volt otthon, így nyugodta tudtam összepakolni. Hagytam egy üzenetet, hogy Görögországba utazok és hogy majd telefonálok, de ne aggódjanak értem én jól vagyok. A levél végére még odaírtam, hogy Anne látogassa meg Améliát és majd mondja el, hogy hogyan van. Úgy 3 óra körül már a gépen ültem, s telefonáltam haza. Elizabeth vette fel a telefont.
- Szia anyu. – mondtam egy kis megkönnyebbüléssel.
- Zoárd minden rendben van? Elolvastuk a leveled! Anne elindult megkeresni Améliát. De mi történt? – érdeklődött Elizabeth és hallottam a hangján, hogy nagyon aggódik Améliáért és értem is.
- Nyugi anya. Mindent elmesélek, ha Görögországba értem. Amint tudok visszautazok, de szükségem van egy kis időre. Kérlek, Anne vigyázzon Améliára. Vigye el hozzánk. Figyeljetek rá, de ne mondjatok neki semmit rólam. Ja és ne is faggassátok! Kérlek! – nem tudom miért, de biztonságban akartam tudni Amot. Féltettem. Hisz csak úgy otthagytam. Ki tudja mi lett vele?
- Rendben Zo. Megtesszük, de légy szíves te is vigyázz magadra. Amint odaérsz hívj. Puszi Szia.
És ezzel letette a telefont. Még 2 órán át repültünk. Végig csak gondolkoztam. Ötletem sem volt, hogy mi legyen a folytatás. Valamit tennem kell. Nem mondom el, hogy vámpír vagyok, inkább csak kerülni fogom. Az lesz a legjobb…
Anne
Ó, Jézusom már megint mit csinálhatott ez én drága kis öcsikém?! Nem igaz, hogy nem bír nyugton maradni! Nem elég, hogy bajt csinál, most még ennek a szerencsétlen lánynak is összetöri a szívét! Ez nem normális!
- Amélia! Amélia, hol vagy? – kiabáltam rohanás közben, hogy minél hamarabb megtaláljam. Egy folyó felöl halk nyögéseket hallottam. Biztosan ő lesz az. És igen! Ott feküdt a folyóparton, szegyén lány. Ő igazán semmiről sem tehet. De most haza kell vinnem ahogy kérte Eliz. Felkaptam, s szaladtam vele hazáig. Szerencse, hogy nem lakunk messze az erdőtől. Egész úton Zoárd nevét suttogta. Mikor hazaértünk lefektettem a vendégszobában hagy pihenjen. Felhívtam Christ, hogy siessen haza. Nem telt bele fél óra már itthon is volt. Felhívtam Zoárdot. Jól le akartam üvölteni a fejét, de most fontosabb volt Amélia egészsége, mint az én érzelmeim. Megkértem, hogy az első géppel repüljön haza, de ő nemet mondott. Megbeszélte Elizabethtel, hogy vigyáznak Roberttel Améliára, míg Chrisszel elrepülök Zoárd után. Beleegyeztek, de éreztem, hogy félnek. Félnek, hogy Zoárd nem akar majd hazajönni, Amélia belehal a fájdalomba amit Zoárd okozott neki, és féltek, hogy sosem tudjuk meg, hogy pontosan mi történt, s így széthullik az egész család. Nagy volt a nyomás. Már úgy éreztem felrobban a fejem a sok érzelemtől, de hiába. Most nem év vagyok a lényeg! Segítenem kell Zoárdnak. Még szerencse, hogy velem van Chris. Nem tudom mihez kezdenék nélküle.
Friss!
Elkészült az ötödik fejezet is, ami szerintem igen izgalmas lesz. Ez most hosszabb lesz, mint amiket idáig feltettem, de ez után egy kis időt kérek a folytatásig... (: Remélem ez nem jelent problémát senkinek! Köszönöm az eddigi véleményeket és kíváncsi vagyok, hogy hogyan vélekedtek a következő fejezetről. A dátum amikor fel fog kerülni: 2010. február 23. 16:00
Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! kicsííBoszíí és Angel
Figyelem! (:
Innentől kezdve egy pár fejezeten keresztül, mind a kettő szereplő szemszögéből olvashatjátok majd a történteket!!! :)
Remélem tetszeni fog... (:
Jó olvasást! kicsííBoszíí és Angel
Naplemente
Amélia szemszöge
Igen… Ez már biztos. Vagy még sem?
Kerek három órával előbb indultam el a kelleténél. Hamar oda is értem, úgyhogy még volt egy kis időm átgondolni a dolgokat.
Végig a lemenő Napot bámultam és rubintvörös fényében elmerengve töprengtem a ma esti mondandómon.
Most már biztos, hogy elmondom neki az igazat. Muszáj. Nem veszíthetem el. És érzem, hogy ő sem akar engem elveszíteni azok után sem, amit tettem vele. Az emberek olyan csodálatosak! És az egyik ilyen csodálatos lény úgy döntött, hogy velem, egy jelentéktelen kis Másvilágival barátkozik. Varázslatos érzések kavarogtak ilyenkor bennem, ha erre gondoltam… És hatalmukba kerítettek. Csak is Zoárdra tudtam gondolni, senki másra. Nem tudtam elfelejteni csodálatos, ragyogó szemeit. Egyszerűen úgy érzem, hogy szükségem van rá.
A hídon álltam. Az két világ elválasztó peremén. Egy kéz érintette meg a vállam.
-Örülök, hogy eljöttél. – mondta egy ismerős hang.
- Én annál kevésbé… - válaszoltam hidegen, de aztán gyorsan habozásba kezdtem. – Mármint, úgy értem… Nekem nehéz itt tartanom magam, hogy elmondjam azt, amire oly’ kíváncsi vagy.
- Elhiszem, de… Szeretném megtudni, hogy miért nem lehetünk barátok.
- Azt nem mondtam, hogy ne legyünk barátok. Én azt mondtam, hogy nem szabad a folyó jobb partjára menned!
- De miért nem? Erre várok magyarázatot.
- Tudom. – pillanatnyi szünet után folytattam. – Ezen a parton van egy csoda, amit senki sem ismer, csak én. Ez az én kis világom és… Nem szeretném, ha más is meglátná, miféle csodák vannak itt. Sajnos többet nem mondhatok.
- Csodák? Nem értem… Semmi sem látszódik a folyó túlpartján lévő erdőn.
Hát nem tudtam mit tenni, hogy meggyőzzem. Az érzések ismét elragadtak. Kézen fogtam és olyat tettem, amit éppen, hogy el akartam kerülni: bevezettem őt az én titkos világomba. Először semmi sem történt. Majd hirtelen pillangók hada lepte el az erdőt. Gyönyörű, tarka lepkék szálltak mindenfele. Hirtelen megjelent Agancs, a dámszarvas.
-Amélia! Ki ez az ember fia?
- Egy barátom.
- Az Erdő Bölcse haragudni fog ezért!
- Az öreg bagoly? Jaj, ugyan! Nem hiszem.
- És, ha még is?
- Akkor örök életre száműzni fog innen…
- Így szól a törvény.
Megijedtem. Erről megfeledkeztem.
-A szarvas… Beszél? – kérdezte Zoárd meglepetten.
- Igen. Látod? Ezért nem akartam, hogy itt legyél. Hogy ne lásd és halld az állatok varázslatos képességeit.
- Tudod, nekem is van egy titkom…
Micsoda? Ő is titkol valamit? A Nap a horizont alá süllyedt. Ez jelentett valamit. És sejtettem, hogy mit. Valaminek a végét… Az én világom végét.
Zoárd szemszöge
Este kilencet kértem tőle. Még csak nyolc óra. Istenem, de lassan telik az idő! Az erdőben ültem, hogy ne lásson senki. Ekkor megpillantottam őt, ahogy közeledik a hídhoz. Látom ő sem bírt kilencig várni.
-Örülök, hogy eljöttél. – mondtam lágy hangon.
- Én annál kevésbé… - válaszolta hidegen,és habozni kezdett. Furcsa volt. – Mármint, úgy értem… Nekem nehéz itt tartanom magam, hogy elmondjam azt, amire oly’ kíváncsi vagy.
- Elhiszem, de… Szeretném megtudni, hogy miért nem lehetünk barátok. – makacskodtam és nem érdekelt a magyarázkodása.
- Azt nem mondtam, hogy ne legyünk barátok. Én azt mondtam, hogy nem szabad a folyó jobb partjára menned!- gyorsan reagált és egy kicsit felemelte a hangját.
Egyre furcsábban viselkedett, mintha félne valamitől. Akárhogy próbáltam semmivel sem tudtam magyarázni viselkedését, de megértem. Ő sem tudja az én titkomat, és legalább ennyire félek bevallani ha nem jobban.
- De miért nem? Erre várok magyarázatot. – körülbelül annyira emeltem fel a hangomat mint ő, de meglepődött ezen.
- Tudom. –egy kis szünetet tartott, és ez növelte a feszültséget. – Ezen a parton van egy csoda, amit senki sem ismer, csak én. Ez az én kis világom és… Nem szeretném, ha más is meglátná, miféle csodák vannak itt. Sajnos többet nem mondhatok.
Hogy mi? Tisztán értettem? Ez a titka? Ez nem semmi! És most nekem elmondta. És én nem vagyok képes elmondani neki, hogy valójában mi vagyok. Hogy lehetek ennyire nyuszi! Én hülye!
- Csodák? Nem értem… Semmi sem látszódik a folyó túlpartján lévő erdőn. – értetlenkedtem, mert tényleg nem sikerült felfognom.
Ekkor hirtelen megfogta a kezemet, és húzni kezdett át a hídon be az erdőbe. Gyönyörű szép pillangók repkedtek körbe körülöttünk. De itt vége lett a varázslatnak. Valami szarvas féle jelent meg és majdhogynem kiabálni kezdett Améliával.
-Amélia! Ki ez az ember fia?- kérdezte mérges, mély hangon.
- Egy barátom. – mondta Amélia halkan, mintha félt volna valamitől.
- Az Erdő Bölcse haragudni fog ezért!- ezt már kicsit halkabban mondta az a lény.
- Az öreg bagoly? Jaj, ugyan! Nem hiszem. –mondta Amélia, de mintha ő sem gondolta volna komolyan. Egyre jobban féltem, de elvarázsoltak a csodák.
- És, ha még is?- kérdezett vissza a szarvas, de ő komolyan gondolt minden szót!
- Akkor örök életre száműzni fog innen… - gondolkozott el Am és egyre rémültebb lett.
- Így szól a törvény.- csak helyeselte az állat.
Még mindig értetlenül álltam ott, és csak egy pár szót tudtam kiejteni annyira le voltam nyűgözve.
-A szarvas… Beszél? –kérdeztem meglepett fejjel.
- Igen. Látod? Ezért nem akartam, hogy itt legyél. Hogy ne lásd és halld az állatok varázslatos képességeit. –próbált védeni Am valamitől.
- Tudod, nekem is van egy titkom… - kezdtem bele, mikor valami repülő állatfélét pillantottam meg.
Azonnal abbahagytam és csak lefele bámultam. Elgondolkoztam. Ha ő képes volt nekem megmutatni ezt, akkor el kell mondanom, hogy mi vagyok valójában. Lehet ezzel meg tudom védeni, hisz itt csak ilyen varázslatos lények vagy mik élhetnek. Mivel nem vagyok teljesen ember, ezért nem büntethetik meg. De hogyan kezdjem el? Mit mondjak neki. Na meg itt ez a repülő izé. Félek.
A titok
Elgondolkoztam… Nem hagytam neki, hogy közelebb kerüljön hozzám, de mégis minden nap visszatért a folyóhoz. Semmi értelme nem volt. Mióta énekelt és engem annyira meghatott, nem tudom kiverni a fejemből. Sem Őt, sem a dalt. „Az álom elmúlt… utol ér az élet.” Féltem, de már nem attól, hogy átlépi a határt és felfedezi a világomat, hanem, hogy nem láthatom többet. Erre gondolni sem mertem, mert minden ilyen gondolatnál összetörtem, mintha a szívemet tépték volna ki. Egyre furcsább álmok és érzések gyötörtek. Kezdtem kételkedni a létében. Mintha egy végtelen álom lenne, egy elérhetetlen cél, melyhez én kevés vagyok. Akárhányszor elindultam Therához, félúton meggondoltam magamat és visszamentem Gerzihez. Nem tudtam ott van-e, vagy már látni sem akar? De azért rászántam magamat és elmentem. Ott várt. A fa tövénél ült, mint mindig. Egy nagy mosollyal várt, de valahogy nem tűnt őszintének. Nem zavart, mert újra láthattam, és a világon ez volt a legfontosabb nekem.Igaz, itt a világom, de mindent megadnék, hogy vele lehessek. Érezzem kezét, amint hozzám ér, ajkait, amikor az enyémre simulnak, illatát, mely kényeztet. De ez lehetetlen. Nem kockáztathatok azzal, hogy áthívom magamhoz. Észre sem vettem, hogy a hídon lépkedek. Nagyon elgondolkozhattam. Zoárd a híd végén várt. Meglepettnek tűnt, de felragyogott a szeme.
- Mit csinálok én itt?- néztem rá értetlenül.
- Amélia, jól vagy?- kérdezte, lágy hangon.
Megálltam a híd közepén és leültem. Zoárd közelebb lépett hozzám és én nem utasítottam el. Leült mellém és újra megkérdezte:
- Amélia, minden rendben?- nézett rám és ragyogott a szeme.
- Igen persze, csak…- nem bírtam befejezni a mondatot, elállt a szavam ahogyan a szemeibe néztem. Nem bírtam levenni róla a szememet, de csodálatos volt. Leírhatatlan. Nem hittem el, hogy valóság, de megtörtént.
- Csak? Velem van valami baj?- ő is a szemembe nézett. Alig kaptam levegőt, ilyet még sosem éreztem, olyan furcsa érzés volt.
- Dehogy is! Hogy gondolhatsz ilyet? Csak tudod…nekem….nem sok barátom volt idáig….és….- nem hagyta hogy befejezzem, hozzám fordult és megfogta a kezemet. Nem tiltakoztam. De miért nem? Hogy lehetek ennyire felelőtlen? A világom veszélyben van, de annyira gyönyörű, nem bírok neki ellenállni. Tennem kell valamit, de mit??
- Neee…várj…ezt nem szabad!- húztam el a kezemet és fordultam el.
- De miért? Miért nem engeded? Miért?- kétségbeesett volt a tekintete. Nem bírtam tovább nézni. Már a sírás kerülgetett, mert nem mondhattam el neki az igazat. Szörnyű érzés volt.
- Mennem kell! Ne haragudj! Holnap legyél itt kérlek! És válaszolok mindenre! Ígérem!- álltam fel, hogy indulok, de akkor elkapta a kezemet. Megrémültem, de boldog voltam. Felemelő érzés volt. Mintha egy álom lenne. El akartam mondani neki mindent. Azt akartam, hogy tudjon mindenről, egész Therabitiáról, az életemről, nem akartam, hogy tikom legyen előtte.
- Várj! Holnap nem lehetek itt! Elutazunk! Egy hétre a nagymamához kell mennem, mert nagyon megbetegedett, de ma még szeretnélek látni. –állt velem szemben, és most nagyon komoly volt. – Este 9-kor kérlek legyél itt. Valami nagyon fontos dologról szeretnék veled beszélni!- csak bólintottam, elhúztam a kezemet és elindultam. Nem néztem hátra, bár ez nagyon nehezemre esett. Hazafelé végig azon gondolkoztam vajon mit akarhat? Mi az a fontos amiről beszélni akar velem? És ha elutazik és sosem jön vissza? Mi fog velem történni? El kell mondanom neki! Ez már biztos! De hogyan?
Álom és valóság
Rettentő hamar eljött az újabb éjszaka.
Én csak borzongtam. Minden olyan valósnak tűnt, pedig csak álmodtam az egészet. Azt, ahogy megérint, ahogy átölel… Alig akartam elhinni, hogy csak álmodtam. Ezt az álmot minél hamarabb el akartam felejteni. Elrejteni agyam legmélyebb zugába, oda, ahonnan sosem kerül elő többé.
De nem tudtam… Egyszerűen nem ment…
A mai nap emlékeit juttatta eszembe ez az álom. Amikor átjött a hídon, már csak egy lépés választotta el az én világomtól. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy mit tegyek. De ösztöneim azt súgták, hogy minél hamarabb lépjek közbe, különben mindennek vége és ezt én is nagyon jól tudtam.
-Várj! – kiáltottam rá. – Kérlek! Ne gyere át a hídon!
- Miért ne? – kérdezte Zoárd kissé gúnyosan.
- Mert… Mert nem szabad és kész! És én se mehetek át a másik partra, úgyhogy így neked sem szabad idejönnöd!
- De… Mondd, miért nem mehetsz át? És én miért ne jöjjek a folyónak erre a felére? – majd egy pillanatnyi szünet után ismét megszólalt. – Miért tartsam magam távol tőled?
Nem válaszoltam. A fiú csak megfordult és visszaballagott a túlsó oldalra.
-Viszlát…! - csak ennyit mondott, azt is csak félvállról. Ó, én bolond, mit tettem? Most biztos, hogy elzavartam magamtól!
Ezért álmodtam róla éjszaka. Az én világomban voltunk a tölgyerdőben. Fogta a kezemet, megsimította a hátamat és csókokkal hintette arcomat. Az egész olyan varázslatos volt. De egyszer csak eltűnt mellőlem és sötét lett… Minden virág elhervadt, a fákon nem volt lombkorona, a szívemet üresnek éreztem. Minden meghalt benne…
Már hajnalodott, mikor sikerült tisztáznom magamban mindent. Ez csak egy álom volt, ne feledd! Nem szabad, hogy kimutasd azt, hogy ezen a lehetetlen dolgon gondolkodsz! – emlékeztettem magam, amikor a reggelinél ültem.
Felöltöztem és kimentem sétálni a folyópartra. Nem értettem, hogy miért kell nekem folyton itt, ennek a lényegtelen kis folyócskának a partján lennem! És hirtelen…! Hirtelen megláttam ismét Őt! Ott ült egy fa tövében, valamit faragott egy furcsa tárggyal, amit az emberek bicskának, mi viszont zsebkésnek nevezünk. Nem mertem megszólítani, csak elfordultam felőle és elindultam visszafele, haza. Hirtelen meghallottam egy dallamot. Zoárd énekelt…
- Szél susog a fák között
A csillagokat nézem az égen
Virágok nyílnak a hátam mögött
És én elballagtam gondolatban a fellegek közé...
Az álom elmúlt, de vele mentem
De nem maradhatok örökké
Mert egyszer utolér az élet
S a mesevilág elvész…
Gyönyörű volt. Könnyezni kezdtem.
-No, mi az? Sikerült megríkatnom téged? – kérdezte váratlanul.
Óvatosan felé fordultam és bólogattam. A dalban igaza volt. Egyszer biztosan bekövetkezik az a pillanat az életemben, amikor az én mesevilágom megszűnik létezni és ezt a partot is birtokba veszi a kegyetlen valóság. Nem várom ezt a percet. Inkább kerüljek én a valóvilágba, minthogy ezt a csodaszép, rejtett, csodákkal teli világot eleméssze a túlpart világának tüze…
A meglepetés
Képzelj el egy világot, ahol nincsenek szabályok, törvények és parancsok. Tulajdonképpen azt csinálhatsz amit csak akarsz. Na ez az én világom. Sosem gondolkoztam azon, hogy milyen lehet a valóság. De ez nem is érdekel, mert mióta élek, csak ezt a világot ismerem. Nem jártam soha iskolába, így nem tudom milyen lehet gyerekekkel együtt lenni egész nap. Nekem nem kellene olyan élet, hiszen boldog vagyok így is, és miért dobnám el ezt magamtól? Semmi értelme sem lenne. Én szeretek itt, állatok között lenni, beszélgetni, és a folyónál játszani velük. Therának hívják ezt a folyót, és ez a bejárat az én világomhoz is, Therabitiához. Egy nap valami furcsa dolog várt rám a part másik oldalán, igaz ott még nem jártam. Egy fiú állt ott. Ilyen meglepetésben még nem volt részem. A valóságban még fiút nem is láttam, de nem számítottam rá, hogy ennyire szép lesz. Mintha egy meséből lépett volna elő, vagy az én világomból. Csak néztünk egymásra, majd elindult felém. Tudtam ha átjön a folyón, az én világom jelen formájában megszűnik létezni, és én is vele együtt meghalok. Nem tudtam mit teszek, de tudtam, hogy tennem kell valamit.
- Te meg ki vagy, és mit akarsz itt?- kérdeztem értetlenkedve, de még mindig bámultam.
- Zoárd vagyok és most költöztünk ide. Nem gond ha átmegyek hozzád a folyó másik partjára? – nézett a szemembe, és csak közeledett.
- Állj meg! Ne gyere közelebb! – kiáltottam rá! Annyira megrémült, hogy hirtelen fel sem fogta, hogy mi történik.
- Ezt miért mondtad? Mi bajod van? Legalább a nevedet mondd meg!- kérlelt, és neki nem tudtam nemet mondani.
- Améliának hívnak, de kérlek ne gyere át. Légy szíves!- könyörögtem és nagy boci szemekkel néztem rá.
- Rendben, most úgyis mennem kell, de később még látlak?- érdeklődött, de én csak egyszerűen vállat vontam és megfordultam.
Bementem az erdőbe, hogy ne láthasson, és szomorúan és bánatosan, de elment. Nem értettem őt. Miért csinálta ezt? Miért nézett így engem? És miért nem tudok neki nemet mondani? Mi a fene ütött belém?? Veszélyeztetem a világomat, nem tehetem ezt! Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Még sosem éreztem ilyet. Olyan új volt, de jó, azt akartam, hogy sose múljon el. Annyi kérdésem volt, de nem volt kivel megbeszélnem. Meg én még sosem voltam a túlparton, nem tudom mi várna ott rám ha átmennék, vagy őt hogyan fogadná a birodalmam. Kevés volt a válasz, és sok a magyarázatlan kérdés. Nem tehettem mást, lefeküdtem aludni. Alvás helyett csak gondolkoztam és arra jutottam, hogy beszélni fogok Zoárddal, de csak úgy, hogy a folyó két oldalán vagyunk.
- Igen! Ez tökéletes terv!- bíztattam magamat. Visszamentem a folyóhoz, de nem emlékeszem miért, csak odamentem. Nem csináltam semmit csak néztem értetlenül. Vártam, hátha visszajön de nem jött senki. Besötétedett. A kedvenc állatom, Gerzi aki egy gyönyörű szép, kedves, csíkos tigriske volt, épp engem keresett. Még fiatal korában találtam, mert az anyja elhagyta. Így gondjaimba vettem, hisz anyukám engem is elhagyott 1 éves koromban, de nem haragszom rá. Tudom, hogy egy nap visszatér hozzám, és együtt éljük le életünket. Bíztam benne, hitem sosem rendült meg, de ez csak az én életemben lehetett volna lehetséges, mert a valóság nem ilyen. Elrettentő pokol. Annál rosszabb hely nincs! Nem tudom felfogni, hogy az emberek hogyan tudnak ott élni. Piszkos, durva, hideg, barátságtalan és lakhatatlan. Azok a házak amiket lakásnak neveznek egyszerűen borzalmasak. Én csak 16 éves vagyok, mégis jobb életem van, mint nekik lesz bármikor. Annyira gondolkoztam, hogy észre sem vettem, de már felkelt a nap. Eszméletlenül gyönyörűen ragyogta be a környéket. Sokkal fényesebben sütött, mint eddig valaha. Indultam a parthoz, hogy megnézzem ott van-e Zoárd. Fel sem tűnt, hogy ennyire várom, pedig nem is ismerem. Tulajdonképpen ő az első ember akit megismertem, és nem az én világomból származik. Egész délelőtt ott vártam, de nem jött. Elmentem ebédelni, mert nagyon megéheztem a nagy várakozásban. Mikorra visszaértem már ő várt rám. Úgy tettem mintha nem is érdekelne és közömbös lenne nekem. Nem szóltam hozzá, csak elmentem előtte. A szemem sarkából láttam, hogy eléggé eltorzult az arca mikor nem néztem rá. Így mit tehetett mit nem, megszólított.
- Szia Amélia! – köszönt rám egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Hello!- vetettem oda érdektelenül.
- Mi a baj? Valami rosszat tettem vagy mondtam?? Ha igen akkor ne haragudj!- nem bírtam tovább hallgatni, ahogyan töri magát, nem bírtam megállni, hogy ne szóljak neki vissza.
- Semmi bajom….és nem is sértettél meg. – gondolkoztam el miközben a földet fürkésztem.
- De akkor miért nem nézel rám?- olyan szomorú, mégis varázslatos volt a hangja. Ilyet még nem hallottam.
Felkaptam a fejemet és egyenesen a gyönyörű kék szemébe néztem. Láttam ahogyan a napfény lágyan megcsillan arcán, ellenállhatatlan volt. Nem tudtam mit tegyek, inkább lehajoltam és megmostam arcomat. Hallottam, hogy valaki a kis hídon lépked. Elragadott a félelem. Most végem van. Mindennek vége. Kiderül a titkom, és sosem értem meg Zoárdot, pedig annyira ismerni akarom. Most mi legyen? Felkaptam a fejemet és megpillantottam őt…
A falu fogságában
[Ketten írjuk ezt a történetet ezért, minden páratlan fejezet az enyém és a párosak a Sárié. De ez a történeten nem változtat és remélem így is tetszik majd....(: :D]
Tartalom:
Ebben a történetben egy lányról lesz szó, aki egy másik világból származik. Társul hozzá egy fiú, aki a valóságban él. Követhetitek kalandjaikat, kapcsolatuk alakulását, hogy melyik világot választják. Vajon együtt maradnak? Vagy nincs semmi esélyük? A történetből minden kiderül! Jó olvasást! :)
