A falu fogságába 8.fejezet II. rész

Sziasztok!

Végre megérkezett a 8.fejezet második része is! Sajnálom, hogy eddig elhúzódott, de rengeteg dolgom akadt hirtelen. De a lényeg, hogy itt van! Jó olvasást, remélem tetszeni fog! chook^^: kicsííBoszíí és Angel


































Gyűlölet




„Csak menekülök…
Menekülök az érzés elől,
Mi mindenhova követ,
Nem bírom sokáig.
S most figyeltek…
Minden lépésem csupa veszély.
Láthatjátok, ahogyan minden
Elhervad köröttem.
Virágoknak nincs illata,
Fáknak hullnak levelei,
Minden állat elmenekül,
Csak ti vagytok még itt…

Gyűlölet e végzetes szenvedély,
Hagyjatok, ha jót akartok,
Mert általam hamar utolér a vég…

Mintha falnak beszélnék,
Nem mozdultok, csak
Sajnálóan néztek,
Mint aki magának
Szórja az átkozó szavakat.
Hagyjatok, hagyjatok…!
Fáj a lelkem,
Nem tehettek semmit sem!
Nem látjátok?
Tűnjetek el!
Ne lássalak titeket!
De semmi…

Gyűlölet e végzetes szenvedély,
Hagyjatok, ha jót akartok,
Mert általam hamar utolér a vég…

Futó tekintetek,
Remegő kezek,
Merev ajkak,
S üres szavak,
Mik csupán
Csak az én elmémet
Járják át…
Felém nyúl a segítő kéz,
De ellen áll az érzés,
Mi átjárja ereim,
Lényem minden zugát,
Szellememet…

Gyűlölet e végzetes szenvedély,
Hagyjatok, ha jót akartok,
Mert általam hamar utolér a vég…”


(Amélia)

Rohantam az erdőben. Nem érdekelt merre vagy, hogy hová, csak futottam. Menekültem minden és mindenki elől. Elértem az erdő végét, de ez sem állított meg. Halottam Zoárd-ék lépteit rögtön a hátam mögött. Vagyis nem vagyok annyira gyors, mint hittem. Már kapkodtam a levegőt, de nem álltam meg. Nem tehettem. A híd átlépésével reméltem, hogy azt a hazug világot is magam mögött hagyhatom, melyben 16 évig éltem. Legalábbis én így tudom. Nem lepett meg, hogy a folyó másik oldalán is erdő várt, csak nem olyan meseszép, mint az enyém. Nem ismertem itt egy utat sem, még sosem jártam itt úgy, hogy kiismerhessem, így csak futottam a fákat, bokrokat kerülgetve. Anne-éktől megszabadulni látszólag nem tudtam, éreztem tekintetüket, leheletüket a hátamon. Nem bírtam tovább, az idegeim pattanásig feszültek, készen álltam egy újabb veszekedésre. Lefékeztem lábaim irtózatos tempóját, de a talaj még mindig csúszós volt a mostani szokatlanul esős időjárás miatt, így nem sikerült az azonnali megállás. Egyik lábam nem, hogy megállt volna önálló életre kelt és elkezdett kicsúszni alólam az egyensúlyomat is magával rántva és én egyre közeledtem háttal a földhöz. Egy szempillantás alatt elkapott Robert hátulról. Meglepődöttem feküdtem karjaiban, mire egy kis lendülettel újra a lábaimra állított. Kikerekedett szemmel bámultam Robertre és a családjára, akik szépen felsorakoztak előttem. Egy kisebb fejrázással próbáltam megtisztítani agyamat a kavargó gondolatoktól. Ők csak némán figyeltek, mintha valami szónok lennék.
- Hagyjatok végre békén! – kezdtem dühösen. – Nem akarom, hogy a közelemben legyetek, vagy, hogy csak rám nézzetek! Tűnjetek már el az életemből! – sikoltoztam. Még sohasem éreztem ekkora dühöt és erőt magamban. Úgy éreztem, most mindenre képes lennék! Itt hagyni ezt az átkozott világot! Pontosabban csak az én zavarodott, kétszínű életemet!
- Am…- kezdte volna Anne, ha hagytam volna neki.
- Nem! Hagyd abba! Nem akarok hallani semmit! Csak könyörgöm, tűnjetek már el! – ereszkedtem térdre zokogva. A tűz, mely most éltetett még jobban fellángolt, könnycseppjeim égették arcomat. Furcsaságok tömkelege. A mérhetetlen gonoszság, mely most ébredt fel lelkem legmélyében, kezdett elárasztani, s átvenni az uralmat az elmém felett. A józan eszem elhagyott. Abbahagytam a sírást, hisz eddig sem vezetett sehová, csak gyengének mutatott. Magam elé meredtem, mikor egy hideg kéz ereszkedett a hátamra.
- Eressz el!- suttogtam halkan, minden szót alaposan, lassan ejtettem ki. Gyűlölettől égett az összes szó, amely elhagyta a számat eddig. Nem akartam ellenállni ennek a már-már felemelő érzésnek. Mindig azt hittem erős, rendíthetetlen vagyok, pedig ez csak ámítás volt. Senki sem lehetett volna gyengébb nálam, de most! Most tényleg, valóban élek és senki sem törhet össze! Senki! A kéz egy pillanatra megremegett majd újra megnyugtatást árasztott magából mindhiába. Felkaptam a fejemet, szúrós lángoló tekintet fúrtam a mögöttem álló szemébe. Anne volt az. Ártatlanul nézett, szemében kétségbeesés, rémület tükröződött. Óvatosan, merev mozdulatokkal álltam fel a földről, mire ő kezét visszahúzva hátrált néhány lépést.
- Azt mondtam tűnjetek el!- tértem át a fenyegetésre. Ha a szép szóból nem értenek, akkor mondom másképp! Örültek lennének, ha maradnának, bárkik is legyenek!
- Zoárd! Menjetek, én maradok! Majd hívlak! – biccentett feléjük Anne. Hangja ellent mondott szemében tomboló érzéseinek. Nyugodt, dallamos hangszínen válaszolt, mintha mi sem történne. Mindaz, hogy lehetséges, hogy semmilyen hatással sem vagyok rá elkeserített. Egy percre megremegett bennem az elképzelés, hogy erősebb vagyok bárkinél, de mihamarabb próbáltam eltűntetni ezt a kis kitérőt érzelmeim közt. Végigmértem a döntésen gondolkozó családot, gyűlölködőbbnél gyűlölködőbb pillantásokat vetve rájuk. Halk morgás tört föl Chris mellkasából, melyre, Elizabeth reagált először. Elrántotta a közelemből, miközben szenvedő tekintettel pásztázta Robertet, a döntésre várva. Amint eltávolodtak Robert egy kis bólintással jelzett Anne-nek és eltűnt az erdőben. Épp, hogy elfordult tőlünk Anne, az állítólagos nővérem megragadott és maga felé rántott. Fájdalmasan jeges volt az érintése, és az erő, amit a forgatásába vitt elég volt ahhoz, hogy kétszer megforduljak, a saját tengelyem körül mire szembe kerülök vele. Dühöngött, legalábbis szemében önutálat parázslott. Elvártam volna, hogy legalább egy kis gyűlöletet érezzen irántam, vagy csak szánalmat, bármit, csak velem foglalkozzon. Vágytam arra, hogy a középpontba kerüljek, hogy mindenki maximálisan rám, csakis énrám koncentráljon. Ha ehhez az kell, hogy gyűlöljek mindenkit, és minden percem veszekedéssel legyen kitöltve, rendben, akkor így lesz. Megteszem.
- Amélia! Miért, miért teszed ezt magaddal?- kezdte halkan. – Mire jó ez neked? Mindent tönkreteszel! Tudom, hogy nem jókor mondtuk el, de ez a reakció mégis csak túlzás! Nem gondolod?- erősítette meg a hangját.
- Nem! Nem gondolom! Nem én teszek tönkre mindent hanem….hanem… mindegy hagyjuk! – tört volna ki belőlem a sírás. Hangom egy cseppet megremegett, de mielőtt észrevehette volna újabb lendületet adtam neki. – Menj te is velük! Te hozzájuk tartozol! Hagyj engem békén! – kaptam le róla a tekintetemet. Szemeim szikrákat szórtak volna, ha még egyszer az arcába kellett volna abban a pillanatban néznem.
- Ne beszélj örültségeket Amélia! Én legalább annyira tartozom hozzád, mint Chrishez! Sőt, még jobban! Mégis csak a húgom vagy az Isten áldjon meg! – lépett hozzám közelebb. Megpróbáltam nem értelmezni szavait, de a mostani érzelemhullámaim kiszámíthatatlanok. Tovább éltetett a gonoszság, de a szüleim hiánya, és az érzés, hogy végig hazudtak nekem arról, hogy nincs rokonom csak még jobban felbosszantott, de mindenek előtt reményt ébresztett bennem, hogy mégiscsak van testvérem, akit máshogy szerethetek. Mindenféle ismeretség nélkül kötődést éreztem Anne és köztem. Ez csak még jobban megijesztett. Elment a kedvem a beszédtől, az élettől, mindentől. Már csak azt vártam mikor jutok el odáig, hogy ne kelljen lélegeznem. Meglepett, hogy ezen gondolatok ellenére a lélegzés könnyedén, egyenletesen ment. Mellkasomban ki- és beáramlott az oxigén. Nem kellett irányítanom a tempóját, ment magától. Megfordultam és Anne nyakába ugrottam. Okom nem volt rá, de a futáshoz már kevés volt az erőm. Ha mást már nem érhetek el, de az igazságot végre megtudhatom. Nem fogja senki szépíteni, az egészet megismerem. Addig tartom magam mellett a nővéremet ameddig csak kell! Én tudom milyen, ha nincs veled egy szeretted sem, itt az ideje, hogy ők is átérezzék ezt! Fájdalmat akartam nekik okozni, legalább akkorát, mint ők nekem! Vagy nagyobbat! Mindegy csak fájjon és én élvezzem!

A falu fogságában 8.fejezet

Előre is elnézést, hogy ilyen rövid lett, de ez a fejezet 2 részes! Remélem tetszik jó olvasást!
kicsííBoszíí és Angel







„Nincs annál szebb világ,
Mikor az tehetsz, amit akarsz.
Csak a szeretet járja át lelked
Nincs bűnhődés se félelem.

De mégis hiányzik valami…
Hiányzik az ölelés, ami megbizserget,
Hiányzik a csók, amely álomba ringat.
Örökké valóság szerelem nélkül?

És megláttam… ott állt a hídon.
Engem figyelt ragyogó szeme,
És én is őt figyeltem.
Féltem, hogy talán elveszítem.

Elég volt egy pillantás, egy szál virág,
Egy csodálatos tulipán
És övé voltam örökké.
Átjárta lényünk a másik szava,

Szíve verése, ajkainak varázsa.
A béke így lett tökéletes.
Egy szál tulipán mindent elmondd arról,
Amit a másik érez, szerelmet.

Rózsafelhős ég alatt, mikor minden csendes és meghitt,
Tulipánok szirmai zárulnak.
Eltűnt Ő is… Talán örökre?
Nem. Csak egy éjszakára.

Másnap reggel újra láttam.
Karjai közt a biztonság honolt,
Nem féltem már, nem aggódtam,
Vele maradtam örökkön örökre…”
/Angel/



Természetfeletti veszekedés I.rész

(Amélia szemszöge)

Zoárd épp, hogy csak kiment én mégis annyira egyedül érzem magam. Mintha megint elvesztettem volna. Éppen hogy csak visszakaptam, megint el kellett veszítenem! És még itt van ez a rossz érzés is! Mintha valamit elfelejtettem volna…
- Te jó ég! – kiáltottam fel! Zoárd azonnal berontott egy tálcával a kezében. Nagyon aggódhatott, hisz a rémület kiült az arcára.
- Mi történt? Amélia! Jól vagy? – kérdezgetett szüntelenül.
- Nyugi Zoárd! Semmi baj, csak… - hagytam rá. Remélem megnyugszik, borzasztó így látni!
- Csak mi? Amélia, kiabáltál!- emlékeztetett az egy perccel ezelőtt történtekre.
- Tudom! De csak mert…mert eszembe jutott, hogy mióta nem voltam otthon! – sütöttem le a szememet és még el is pirultam. Annyira szégyelltem magamat, hogy egy ilyen számára apróság miatt, ennyire kiakasztottam.
- Mindössze ennyi? Ez most komoly? – nézett rám tágra nyílt szemekkel. Hogy lehet ennyire érzéketlen? Mit követtem el ellene?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Mit tettem ellened? Hogy lehetsz ennyire érzéketlen tuskó? Hogy is érthetnéd te… - mondtam ki minden egyes szót ami csak eszembe jutott. Be sem bírtam fejezni, mert elsírtam magamat és meggondolatlanul kirohantam, így azt hiszem Elizabeth-et löktem fel. Elnézést akartam kérni, de annyira felzaklatott Zoárd, hogy csak rohantam tovább! Nem érdekelt semmi és senki! Rohantam át az erdőn, a sok faág között, melyek állandóan az arcomba csaptak. Szanaszét csapkodták a hajamat, az arcomba vágtak összekarcolva a bőrömet. Addig észre sem vettem milyen vizes minden ameddig meg nem botlottam és egy pocsolyában nem landoltam. Közben még a lábamat is bevertem! Egyre jobb! Lassan már azt sem tudom, hogy miért vagy, hogy ki elöl menekülök! Annyira szánalmasnak éreztem magamat, ahogyan ott feküdtem a földön egy pocsolyában, szakadt ruhában, sárosan egy-egy vérző sebbel az arcomon. De tudtam, hogy fel kell kelnem és haza kell érnem! Fogalmam sincs mi vár otthon rám, de mennem kell! Nem maradhatok Zoárd közelében! Félreismertem! Nem is értem, miért maradtam eddig náluk! Semmi értelme! Teljesen elment az eszem! Valahogyan felkászálódtam és meghallottam Chris hangját, amint a nevemet kiáltja. Nem! Nem lehet, hogy megtaláljon! Nem akarok vele beszélni, sőt egyikükkel sem! Soha, soha többé nem akarom őket látni! Kezdtem zokogni és rohantam tovább! Szerencsémre elég hamar elértem a folyót. Hála az égnek! De Chris is közeledett! Átrohantam a hídon be az erdőbe, az országomba! Jó volt látni ezt a varázslatot újra. Rohantam! Nem voltam benne biztos, de éreztem, hogy utánam jön. Hogy utánam jönnek! Nem figyeltem az utat, de szükség sem volt rá. Már elég jól ismertem ezt a helyet, hisz eddig is itt éltem. Így egy kis előnyre tehetek szert vele, vagy velük szemben. Legalábbis remélem! Egyre jobban közeledtem az Erdő Bölcséhez így újra elöntött béke és a félelem. Itt mindig megnyugodtam, de most még zaklatottabb lettem. Nem tudom, hogy fogja fogadni azt, ahogyan most kinézek, hogy hol voltam eddig, hogy mik történtek velem. Elértem a palota kapuját csak épp hogy ránéztem az örökre a kapu máris nyílt és szaladtam tovább. Az út amely a palotába vezetett be gyönyörű virágokkal volt díszítve és tulipánokkal. Állítólag ezeket miattam ültették ide. Azt remélik, hogy én leszek a következő uralkodó. Nem hiszem hogy pont egy ilyen naiv uralkodóra lenne szükségük. Nem tudok szinte semmit a világról. Csak azt ismerem ami itt van és még ettől is félek! Beértem. Rám pillantott a bagoly és elkeseredettség ült ki az arcára. Megértem. Szánalmasan festek!
- Veled meg mi történt? – kérdezte csendesen. Hangja egy cseppet sem volt feldúlt arcával ellentétben.
- Ide jön! Ide jönnek! – hadartam zavartan.
- Kik jönnek ide? Amélia! Mégis mi a fene folyik itt? – aggodalmaskodott most már ő is. Fölösleges volt mert ekkor beállított Zoárd az egész családjával.
- Úristen! Ne! Kérlek! Menjetek el! Még mielőtt… - fordultam feléjük könyörgően, de már későn. A bagoly közbeszólt.
- Hagyjátok el a termet most! – visszhangzott dallamos hangja.
- Nem! Amélia nélkül nem! – ellenkezett Zoárd.
- Kérlek Zoárd ne! – zokogtam.
- De miért Amélia? Miért parancsol neked? – nézett a szemembe. Szeme most éjfekete volt harag, düh és gyűlölet lángolt benne.
- Fogd be Zoárd! Ő nevelt fel! Ha ő nem lett volna nem tudom, hogy most hol lennék! – üvöltöttem vissza. Nem bírom elviselni ha bárki is egy rossz szót mer mondani arra aki törődött velem, mert senkinek sem kellettem. – Ha ő nem talál meg és hoz ide, akkor senki! Nem kellettem senkinek ez nyilvánvaló, hisz csak úgy otthagytak a parton! És te most arról beszélsz így aki ennyi éven át a gondomat viselte? Miért csinálod ezt velem? Miért.. –folytattam volna az érvelést zokogás közben, de Anne közbeszólt.
- Elég Amélia! Hagyd abba! –kiabálta. – Szerinted megtalált volna ha nem foglalkozik veled valaki, legalább annyira hogy odavigyen? – nézett a bagolyra.
- Kérlek ne! – higgadtabban mondta az Erdő Bölcse ezt a mondatot mint amilyen feszült volt a helyzet. – Még nem tudhatja meg! Nem áll készen rá!
- Mire nem állok készen? Mégis mit titkoltok előlem? – váltogattam a tekintetemet kettejük között.
- Tényleg nem alkalmas az időpont, de akkor sem beszélhet össze-vissza! Azt hiszem elég volt 14 évnyi titkolózás! – nézett mélyen a bagoly szemébe. Mintha ismerné és lenne egy közös titkuk. De hisz van is! Épp erről vitáznak! És 14 évnyi titkolózás? Hisz én épp 16 vagyok és Anne sem néz ki többnek nálam. De mégis hogyan?
- Anne felvilágosítanál minket is? – szólalt meg Robert. Anne rám, majd Chrisre pillantott aki egy aprót biccentett.
- Amélia és én…szóval… mi.. testvérek vagyunk! – mondta ki halkan épp hogy hallottam.
- Hogy mi? Ugye csak viccelsz? – kiabáltam hitetlenkedve. Hangom megremegett majd elfúlt.
- Nem! Amélia! Ez most véresen komoly volt! De ha nem hiszed kérdezd csak meg a madarat! Ő is ezt fogja mondani, hisz találkoztunk amikor otthagytalak! – a vér megfagyott bennem. A szívem kihagyott egy ütemet. Alig jutottam levegőhöz. Lesokkoltam. Nem hittem a fülemnek. Mozdulni sem tudtam. Álltam és néztem ahogyan mindenki összezavarodva próbálja megérteni, hogy mik is történtek az elmúlt pár percben. Kezdtem úgy érezni, hogy rajtam kívül mindenki felfogta amit Anne közölt velünk. Én nem bírtam elhinni. Hisz annyi évig nem hallottam a családomról, mindenki azt mondta, hogy elhagytak, nem kellettem senkinek. Akkor az is csak hazugság volt?
- Ugye ez..ez nem volt igaz? – dadogtam kétségbeesettem a bagolyra nézve.
- Sajnálom Amélia! Nem fogok hazudni! Anne igazat mondott! – erre mindenki megdöbbent. Annyira megrázott ez az egész, hogy összeestem. Ott zokogtam a földön egyedül. Egyedül… ez visszhangzott a fejemben. Most tudtam meg, hogy van egy testvérem aki elhagyott, és mégis épp olyan idősnek néz ki, mint én.
- Ha..ha..a testvérem vagy…akkor miért annyi idősnek nézel ki , mint..mint én? – dadogtam remegő hangon Anne-nek. Zavarodott pillantást vetett rám, majd Robertre pillantott. Biztos látott valamit a szemében, mert visszafordult hozzám és magabiztosan kezdte.
- Amélia! Én tényleg a nővéred vagyok, és kicsit idősebb is vagyok mint te. Én már 30 éves vagyok, hiába nézek ki 16 évesnek. – válaszolta higgadtan.
- De…de az lehetetlen! – erősködtem.
- Nem! Nem ha – tartott egy kis szünetet, vett egy mély levegőt és kimondta. –ha vámpír vagy. – fejezte be egy hihetetlen szóval.
- Hazudsz! Hazudsz! Vámpírok nem léteznek! – akaratoskodtam, felálltam, s elkezdtem hátrálni. Semmit nem akartam annyira, mint távol lenni tőle, tőlük. Már nem bírtam megbízni senkiben! Alig tudtam elhinni, hogy így átvertek! Mindenki! Senki sincs aki őszinte lenne hozzám!
- Várj Amélia! Elmagyarázom… - szólt utánam, de már későn. Kirohantam a hátsó ajtón! Nem tudtam hová menjek kihez forduljak. Kétségbeestem! Mindenki elhagyott! Senkiben sem bízhatok meg!

A magyar Költészet napja... (választás helyett)

]A MAGYAR KÖLTÉSZET NAPJA

Sokan nem tudják, hogy április 11-e a Magyar Költészet napja, és mindemellett József Attila születésnapja. Nos, mivel úgy gondoltam, hogy sokan úgy sem foglalkoznak vele, hisz nem piros betűs ünnep (habár megérdemelné), ezért elhoztam a kettő kedvenc költeményemet, ennek a napnak a tiszteletére! De ha úgy gondolod, hogy ez a két vers nem fog meg, olvass el egyet, amit úgy gondolsz, hogy illik hozzád! És egy kérés, nem nagy dolog… Szólj kérlek minél több embernek erről a napról, és kérd meg, hogy egy kis verset olvasson el! Nem nagy dolog, de ahelyett, hogy azon töröd a fejedet, hogy melyik pártra szavazz művelődhetsz is egy kicsit! köszönettel: kicsííBoszíí







József Attila: [SZÜRKÜLET]

Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,
olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy bizonyos itt - az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. - Járni gyermek így tanul.
Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,
mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,
talán mivelhogy minden ember épp ilyen
ravasz és csökönyös, ha az - hogy tudjam én?
Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú
s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,
de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
megértelek, szenvedtem én is eleget
s amaz ellopja tőlem a szemetet is.
Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
de észre egyikük sem veszi púpomat,
mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,
amellyel - azt hiszi - ősi némaságot szűl vagy tiszta űrt.




Ady Endre: Őszi éjszakán

A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe énnekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor... aztán vége volt...
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt...

Mikor a szél fülembe súgja,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan!...

Friss^^

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy vasárnap teszek fel frisst, és tényleg fogok feltenni, de nem olyat amire számítotok, helyette HÉTFŐN lesz 2 rész feltéve maximum 1 órás intervallummal. chookollak^^: kicsííBoszíí és Angel

A falu fogságában 7. fejezet

Megbocsátás vagy felejtés



Zoárd


A repülőút iszonyatosan hosszúnak tűnt, de lehet hogy csak Améliát szerettem volna már látni. Nemsokára leszálltunk. Elizabeth várt minket a reptéren, mert Robert otthon maradt Améliával. Majd kicsattantam örömömben, hogy végre láthattam Elizabethet. Már annyira hiányzott. Nem mintha eddig nem utaztam volna el, de így, hogy szó nélkül otthagyom őket, nem sűrűn fordult elő.
- Szia anyu! – köszöntem rettentő mosollyal.
- Szia Zoárd! Úgy hiányoztál, de ígérd meg, hogy soha többet nem mész el egy szó nélkül! – fenyegetett, de a szeretet a hangjában…
- Ígérem anya! – játszottam a jófiút.
- Áhh, sziasztok!- köszöntötte lelkesen Anne-t és Christ.
- Szia anya! – szóltak vissza egyszerre.
- Hogy van Amélia? – érdeklődött Anne.
- Egész jól, lement a láza, de még mindig fájdalmai vannak. Erre lesütöttem a szemem, ez feltűnt Elizabethnek is.
- Nah gyerekek indulhatunk? – kérdezte terelve a szót.
- Felőlem…- vetette oda Chris.
- Hát persze!- ujjongott Anne. Én csak elindultam az autó felé, és ők követtek. Most kivételesen hátra ültem, így Anne az anyósülésre és Chris mellém. Egész úton csak gondolkoztam, már megint. Az utóbbi három napban csak gondolkoztam, de nem jutottam semmire. Mire észbe kaptam volna már otthon voltunk. Robert kint várt. Semmi kedvem nem volt vele beszélni, de muszáj. Kikászálódtam a kocsiból, s közelebb léptem Roberthez.
- Szia apa!- köszöntöttem nem túl nagy lelkesedéssel.
- Szia Zoárd! A vendégszobában van menj be hozzá kérlek! – mondta egy kedves mosollyal. De még csak le sem szidott. Ez meg hogy lehetséges? Nem számít, most egyetlen dolog a fontos, mégpedig Amélia.

Elértem a vendégszobát és halkan benyitottam. Ott feküdt az ágyon, kisírt szemekkel, szőke hosszú haja szanaszét a párnán. És ha belegondolok, hogy mindezt én tettem vele… egy szörnyeteg vagyok! Beléptem, de ő nem nézett rám, mintha ott sem lennék, de egyáltalán tudja, hogy én vagyok az? Na mindegy. Valamiért muszáj közelebb mennem hozzá. Meg kell érintenem, éreznem kell a bőrét, az illatát. Én megőrülök, ha nem lehetek a közelében. Szépen lassan, óvakodva lépkedtem az ágyához. Mesésen festett, de mégis össze volt törve, mint egy szárnyaszegett angyal. Leültem mellé és megfogtam a kezét. Erre rám kapta tekintetét, s mintha kísértetet látna! Riadt szemekkel nézett rám, de mégis ott voltak az érzelmek. Láttam a szemében szeretetet, gyűlöletet, szánalmat és szerelmet. A gyűlöletet megértem, de mire véljem a szánalmat?

Percekig csak bámultuk egymást, mire meg bírtam szólalni.
- Hogy vagy Amélia? – kérdeztem, s közben próbáltam erős lenni, de a hangom mégis megremegett.
- Khhmm… hát nem a legjobban. – felelte, de ezt megértem, hisz mindezt én tettem vele.
- Sajnálom…- mondtam neki lesütött szemmel.
- De mit? –kérdezett vissza, mintha nem is tudná.
- Hát, hogy csak úgy otthagytalak. Nem kellett volna! Nem is értem, hogy lehettem ilyen felelőtlen!- kezdtem volna megint az önutálatot, de megakadályozta.
- Állj! Zoárd ez nem a te hibád! Nem tehetsz róla, hogy kevés vagyok neked! Meg arról sem, hogy bolond módon felfedtem előtted a titkomat, de köszönök mindent, és azt is, hogy nálatok lehettem idáig!- mondta hálásan, de hogy képzeli, hogy magát hibáztatja? De, hisz még okot sem adtam rá, vagy mégis?
Ó, Istenem, segíts, nem veszíthetem el megint!
- Figyelj Amélia! Miattad mentem el az igaz, de nem azért, mert kevés vagy nekem, hanem csak félek! Félek, hogy bántani foglak érted? Ehhez neked semmi közöd, nem te vagy a hibás és soha nem is leszel az!
- De….de.. Zoárd…
- Semmi de! Nincs értelme, hogy itt emészted magad miattam, amikor okod sincs rá! Sajnálom, hogy elmentem, többet nem teszem ígérem!- fogalmam sincs, hogy ezt miért mondtam, de lényegesnek éreztem, valamiért muszáj volt megnyugtatnom.
- Figyelj! Most egyél, utána Robert megnéz és ha azt mondja, hogy minden rendben van elviszlek valahová, de lehet, hogy Anne meg fog előzni… - nevettem el magam. Ő is elmosolyodott, de értetlenség ült ki az arcára.
- Anne? – tette fel a várt kérdést.
- Igen, Anne. A nővérem, vagyis csak a fogadott testvérem, de majd egy kicsit később bemutatlak neki. Most pihenj, mindjárt küldöm Robertet, meg az ennivalót is!- mosolyogtam rá. Megfogtam magamat, s kiléptem a szobából. Azonnal Roberthez indultam, aki már izgatottan várt.



Anne



Na, végre leszállunk a géppel. Egész úton Christ nyaggattam. Szegénykém, teljesen kikészítem, de ő mégsem szól egy szót sem érte. Ezért szeretem én őt annyira! Ellenben Zoárd, aki még sosem volt ennyire csöndben. Ebben a három napban alig szólalt meg, de ha meg is szólalt csak Elizabethéket hívta telefonon. Annyira aggódom érte, és persze Améliáért is, hisz ő az én….. Erre még csak gondolnom sem szabad, nehogy megsejtsen bármit is Zoárd vagy Chris. Chrisnek amint hazaérünk elmondom, de Zoárdnak vagy Améliának… fogalmam sincs hol, mikor, vagy hogyan.

Leszálltunk a géppel és Elizabeth várt minket. Borzasztó boldog voltam, hogy láthattam.
- Szia anyu! –köszönt előre Zoárd.
- Szia Zoárd! Úgy hiányoztál, de ígérd meg, hogy soha többet nem mész el egy szó nélkül! –válaszolta anya, de olyan aranyos volt…
- Ígérem anya! – játszadozott Zoárd.
- Áhh, sziasztok!- üdvözölt minket is.
- Szia anya! – szólaltunk meg egyszerre Chris-el.
- Hogy van Amélia? – érdeklődtem.
- Egész jól, lement a láza, de még mindig fájdalmai vannak. – válaszolt lemondóan, mire Zoárd is lesütötte a szemét
- Nah gyerekek indulhatunk? – váltott témát anya.
- Felőlem…- dobta oda Chris.
- Hát persze!- lelkesedtem fel, hisz nemsokára nem csak Améliát láthatom, de még vásárolni is elmehetek vele! Ez remek! Már annyira várom. Hamar haza is értünk, de a kocsiban még sosem volt ilyen feszült csend. Mikor megérkeztünk Robert kint várt minket. Zoárd száll ki elsőnek, s lépett Roberthez.
- Szia apa!- szólalt meg Zoárd.
- Szia Zoárd! A vendégszobában van menj be hozzá kérlek!- válaszolta apa, s hagyta szó nélkül bemenni. Ekkor már mi is kiszálltunk.
- Szia apa! – öleltem át. – Hogy van Amélia? – tértem a tárgyra.
- Szia! Egy kicsit megnyugodott, de most hagy legyenek kettesben Zoárddal. – mosolygott rám kedvesen.
- Rendben hagyom őket, de majd később beszélni szeretnék veled!- mosolyodtam el. – De előbb Chris-el kell megbeszélnem valamit.
- Rendben. Várlak. –mondta, majd Elizabethez ment és átölelte.
- Na, gyere Chris! Fontos! –sürgettem, hogy minél hamarabb túl legyek rajta.
- Jövök már, csak nyugi!- nevette el magát.

Bementünk a szobánkba, leültettem az ágyra és belekezdtem.
- Emlékszel, amikor meséltem a családomról, még mielőtt átváltoztattak volna. - Hát persze, de ez most, hogy jön ide?
- Van valami, amit nem mondtam el, mert nem voltam benne biztos…
- Igen? – húzta fel az egyik szemöldökét.
- Szóval, hogy is mondjam. Nekem van egy húgom.
- Egy húgod? Ez nagyszerű! –ujjongott.
- Ssss, halkabban! Van egy húgom, aki akkor született amikor én 12 éves voltam. Anyánk belehalt a szülésbe, apánk elhagyott, így a nagynénénkkel maradtunk. 16 éves koromban ő is meghalt, így egyedül maradtunk a húgommal. Egy pár héttel később engem megharapott egy vámpír, ő meg egyedül maradt. Azóta nem hallottam felőle, egészen idáig.
- Hogy mi? te tudod, hogy ki a húgod? És nekem csak most szólsz? – húzta fel a magát.
- Várj még nem fejeztem be! Szóval, most hallottam felőle, mert ő az! Ő Amélia! Amélia az én húgom!
- De hisz ez lehetetlen vagy mégsem? De akkor ő hogy, hogy nem emlékszik rád?- aggodalmaskodott.
- Nagyon régen volt.. és biztos vagyok benne, hogy akik eddig vigyáztak rá, minden emléket ami hozzám fűződik, elhomályosítottak benne. Ez a titok nincs veszélyben, de el kell mondanunk neki!
- Az igaz, de nem most! Így is eléggé össze van zavarodva szegény lány, nem kell, hogy még ezt is elmondjuk neki, meg akkor fel kellene fednünk a kilétünket is!- gondolkozott el.
- Tudom és ez a bökkenő, de akkor most mi legyen?- tettem fel a döntő kérdést.

A falu fogságában 6. fejezet

Sziasztok!
Örömmel jelentem, hogy visszatértem! Innentől kezdve megpróbálok a leggyakrabban frisselni, hogy behozzam a lemaradásomat! (:
Addig is jó szórakozást a következő fejezethez!
Komikat kérek szépen! (:
Üdv: kicsííBoszíí





Szenvedés mindenek felett





Zoárd



Itt ülök Görögországban és nem tudok mit csinálni. Állandóan ő jár a fejemben. Egyszerűen nem bírom elfelejteni a reakcióját, az arcát, a szemeit, nem megy! De miért? Ez olyan zavaros, de azt hiszem itt az ideje, hogy átgondoljam…
Szóval úgy kezdődött az egész, hogy találkoztunk a folyóparton, és én egyből belehabarodtam. Találkozgattunk egy ideig, mikor kiderült, hogy titkol valamit, ami az én titkomhoz képest semmi. Majd egy idő után rászánta magát, s minden szabályt áthágva megmutatta nekem Therabitiát. Az Erdő Bölcse nem is tudom, mintha ki akart volna űzni, de Amélia megvédett. Ezért hálás is vagyok neki, ellenben gyűlölöm magam, hogy képes voltam ezt tenni vele. Majd a folyóparton beszámolt nekem mindenről, mire én fogtam magam és csak úgy otthagytam. Mindig ezt csinálom, elfutok a problémáim elől. Csak azt nem bírom felfogni, hogy ezzel őt is tönkreteszem. Miért nem bírom elfogadni, hogy kell nekem? Miért nem bírok úgy viselkedni, mint bárki más, még ha más is vagyok. Istenem, ilyenkor mint nem adnék egy két tanácsért, de most nekem kell döntenem. Vagy itt maradok, és hagyom őt szenvedni, vagy haza megyek, és mindent megteszek érte, hogy boldogan élhessen, bármi legyen is az ára. Bíznom kell benne, hogy sikerülni fog és nem bántom ennél jobban. Ekkor hirtelen kicsapódott az ajtó, és Anne lépett be toporzékolva.

- Zoárd! Hogy képzelted, hogy fogod magad és csak úgy lelépsz? Mit képzeltél? Nem elég, hogy minket ott hagytál, azt még túléljük, de Améliát? Hogy lehetsz ennyire gyerekes, felelőtlen nem is tudom micsoda??! – itt végre levegőt vett, s ezt kihasználva Chris megmentette az életemet.
- Nyugi Anne, ja és szia Zoárd. –köszönt rám Chris, de ő legalább emberszámba vett, nem úgy, mint Anne.
- Szia Chris, örülök, hogy látlak, és persze téged is Anne. De mit kerestek itt? Nem úgy volt, hogy majd telefonálok mielőtt indulok haza?- értetlenül néztem rájuk. Csak nem valami baj történt otthon, vagy Améliával történt valami? Pedig kértem őket, hogy vigyázzanak rá, de ha mégis?
- Semmi gond Zoárd, nyugodj le, mindjárt elmesélünk mindent! – mondta Chris, miközben Anne-t szuggerálta.
- Még, hogy semmi gond? Szerencsétlen lány otthon fekszik összetörve, mert ez az önző kisgyerek elsősorban magára gondol és nem érdekli más!- háborodott fel az én drága nővérkém. Hiába is, megint igaza van, mint mindig, de ezért szeretem. Nem hiszem, hogy tudja, de ő a kedvenc testvérem. De mit is mondott? Am összetörve fekszik otthon?
- Mit mondtál? Hogy összetörve fekszik? De mi történt…csak…nem..ugye nem?- kezdtem össze-vissza beszélni, de annyira féltem. Ilyen nincs, hogy tehettem ezt!
- Várj Zoárd! Ne értsd félre! Miután otthagytad a parton, Amélia teljesen összetört, mármint lelkileg. Állandóan téged szólít, mintha valamit szeretne tőled. Most otthon van nálunk, de nyugi nem tud semmiről! – nyugtatott meg Chris. Hálát adok érte, és a tehetségéért is! Ha ő nem lenne, már idegösszeroppanást kaptam volna, igaz vámpír létemre ezt elég nehéz, sőt lehetetlen elérni, de biztos, hogy elájulnék.
- Értem, de akkor most mi legyen? Még nem állok készen arra, hogy hazamenjek. – néztem kétségbeesetten Anne-re, hisz neki mindig van valami frappáns ötlete.
- Nem tudom… előbb hívjuk fel Robertet és beszéljük meg vele. – vetette fel Anne.

Egyetértően bólogattam, s előkaptam a mobilomat és tárcsáztam.
- Szia Zoárd! Minden rendben? –szólt bele Robert a telefonba.
- Szia Robert! Persze, itt van Anne és Chris is és már túl vagyunk az üvöltözéses részen is. –jelentettem ki egész elszántan. –De mi van Améliával? Hogy van? –kezdtem aggódni, s ezt Chris is megérezte, habár Anne szorította meg a kezemet.
- Tűrhetően van- sóhajtott- de a láza felszökött. Minél előbb gyere haza. - kérlelt.
- Épp erről szerettem volna beszélni veled. Még nem tudok hazamenni. Egyelőre még nem állok készen rá, talán még egy esetleg kettő nap. –mondtam neki reménykedve.
- Rendben Zoárd, bízom benned, de kérlek siess. Úgy érzem te vagy az egyetlen, aki most segíthet rajta. – mondta aggódva. Sóhajtottam, nem tudtam mit mondjak erre.
- Értem és köszönöm, hogy vigyáztok rá. Most mennem kell, ne haragudj! Szeretlek és üzenem Elizabethnek is, hogy szeretem és puszilom. Szia Robert! --- Szia és átadom, ja és vigyázz magadra! –köszönt el, s ezzel letettem a telefont.

Innentől kezdve a következő két nap a leglassabban telt el. Semmire sem bírtam gondolni csak Améliára. Abban a kettő napban még négyszer telefonáltam haza. Már nem bírtam tovább és úgy döntöttünk, hogy felülünk a legközelebbi gépre, amely Angliába megy.







Robert



- Remélem Anne és Chris már odaértek! Nagyon rossz állapotban van Amélia!- aggodalmaskodott Elizabeth.
- Nyugi Eliz –öleltem magamhoz- nem lesz semmi baja. Zoárd nem fogja hagyni, hogy baja essen! Ha kell még az életét is feláldozná érte! –bíztattam őt, s közben magamat is. Én tiszta szívvel megbízom a fiamban, de most valami kételkedésre késztet. Nem az, hogy nem fog visszajönni Améliához, hanem valami más, ami Améliához köthető, de még nem tudom mi lehet az. Egy újabb sikítás. Szegény lány mennyire szenved! Ha így folytatja tovább, vészesen le fog gyengülni az immunrendszere. Remélem erre nem kerül sor.
- Eliz kérhetek valamit?
- Hát persze! Mit szeretnél? –válaszolt kedvesen.
- Az egyik szobát kérlek rendezd be Améliának. Van egy olyan érzésem, hogy nem sokára már ő is állandó tagja lesz a családunknak.
- Ebben biztos vagy? Szerinted Zoárd képes lenne rá?- nézett rám féltéssel a szemében.
- Nem! Nem Zoárd fogja megtenni. Még nem tudom, hogy ki, de nem ő lesz az.
- Értem. Akkor én megyek is vásárolni. Szia. –nyomtam egy csókot az ajkaira, majd ahogy ő kilépett én azonnal felszaladtam Améliához. Ott feküdt az ágyon, nyitott szemmel, de mintha mégsem lenne magánál. Csak Zoárdot szólítja folyamatosan.

Biztos szörnyű fájdalmai lehetnek, de ami rosszabb, hogy felszökött a láza is. Pont most csörrent meg a mobilom is. Zoárd az.
- Szia Zoárd! Minden rendben? –kaptam fel a telefont.
- Szia Robert! Persze, itt van Anne és Chris is és már túl vagyunk az üvöltözéses részen is. –felelte határozott, s egy egész kicsit meg is nyugtatott –De mi van Améliával? Hogy van? –kérdezgetett aggódva. Éreztem a hangján, hogy mennyire félti és szereti Améliát.
- Tűrhetően van- sóhajtottam- de a láza felszökött. Minél előbb gyere haza. - kérleltem. Tudtam, hogy lehetetlent kértem, hisz még nem áll készen arra, hogy hazatérjen.
- Épp erről szerettem volna beszélni veled. Még nem tudok hazamenni. Egyelőre még nem állok készen rá, talán még egy esetleg kettő nap. –Elkeseredett volt a hangja. Éreztem, hogy semmi értelme sem lenne kérnem rá, hogy jöjjön haza azonnal, így inkább beleegyeztem.
- Rendben Zoárd, bízom benned, de kérlek siess. Úgy érzem te vagy az egyetlen, aki most segíthet rajta. – feleltem aggódva, s egy halvány reménysugár csillant meg bennem, s Améliában is, hisz most elhalkult, s minden erejével megpróbált a beszélgetésre koncentrálni.
- Értem és köszönöm, hogy vigyáztok rá. Most mennem kell, ne haragudj! Szeretlek és üzenem Elizabethnek is, hogy szeretem és puszilom. Szia Robert!- köszönt el.
- Szia és átadom, ja és vigyázz magadra!- majd letette a telefont. Améliához fordultam, s megpróbáltam megnyugtatni, de hiába.

- Kérlek Amélia! Próbálj meg pihenni! Szükséged van most egy kis pihenésre. Zárd is hazajön nemsokára! Addig vigyázunk rád Elizabeth-tel. De most aludj. – elfordult tőlem és becsukta a szemét. Betakartam, de még most sem bírt teljesen megnyugodni, de legalább egy szemernyit jobb neki, ha pihen. Csak sikerüljön összeszednie magát…





Amélia



Csak arra emlékszem, hogy fekszem a földön és borzalmasan fáj a mellkasom. Valami belülről akar széttépni, majd valaki, azt hiszem, egy lány felkap, s elindul velem. Azután itt fekszem, de hol van, azaz itt? És hol van Zoárd? Ó, Istenem, most már mindenre emlékszem! Zoárd elhagyott! Soha többé nem fog visszajönni hozzám! De miért? Miért büntetsz Istenem? Én Zoárd nélkül nem tudok élni! Inkább meghalok, csak, hogy vele lehessek. Nekem nem kell élet, ha ő nincs velem. Csak szűnne már meg ez az irtózatos fájdalom! Tombol a fájdalom bennem, az egész testemben, mintha szét akarna tépni! És most már ez az érzés sem fog eltűnni soha, hisz ő sem fog visszatérni hozzám. Hogy is képzelhettem, hogy egy ilyen csodának pont én fogok kelleni? Én aki egy mesevilágban élek? És még iskolába sem jártam sosem? Ha belegondolok milyen szánalmas is vagyok…

Megismerkedem egy fiúval, mellesleg ő az első fiú az életemben, és egyből beleszeretek. Elhitetem magammal, hogy lehetséges , hogy mi együtt fogunk élni, majd már titkolózni sem bírok előtte, s a legmélyebb titkomat is felfedem előtte, ezzel az összes létező szabályomat megszegem. Szembeszállok az Erdő Bölcsével, aki túlságosan is megértő velem, majd tulajdonképpen az egész életemről beszámolok Zoárdnak. Sejthettem volna, hogy ennek nem lesz jó vége, de amilyen tudatlan vagyok mindent figyelmen kívül hagytam, csak az érzéseimmel azokon belül is a legfőbbel, a szerelem elragadó érzésével törődtem. Ennek köszönhetően Zoárd, aki a mindenem elhagy. Képes volt csak úgy otthagyni. Most itt fekszem és szenvedek. Egyszerűen annyira elgyengültem, hogy sikítani sincs erőm.

Olyan mintha itt lennék egyedül a semmi közepén elhagyva, összetörve, megtiporva. És mégsem. El sem hiszem. Van még valaki rajtam kívül itt, aki törődik velem. Azt hiszem egy lázmérőt vett el tőlem majd megcsörrent a telefonja. Felkapta, s halkan beszélt, hogy ne zavarjon meg, de ez nem sikerült neki egy nevet tisztán ki bírtam venni a beszélgetésből: Zoárd. Tehát mégis csak érdeklem. Hisz miattam telefonált ide, vagy mégsem? A többit nem hallom… nem bírok koncentrálni. Semmi erőm hozzá, de az már biztos, hogy ő jól van, és még lehet, van rá esély, hogy törődik velem. Egy férfi ült mellém, az aki az előbb Zoárddal beszélt.
- Kérlek Amélia! Próbálj meg pihenni! Szükséged van most egy kis pihenésre. Zárd is hazajön nemsokára! Addig vigyázunk rád Elizabeth-tel. De most aludj. – mondta halkan, kedves hangon. A hangjából szülői féltést vettem, ki és aggodalmat, de miért vagy kiért? És ki azaz Elizabeth? Szerintem ezekre majd később keresek választ, most inkább szót fogadok. Elfordultam, becsuktam a szemem, de az alvás nem ment. Valaki betakart, majd kiment. Egyedül maradtam, megint. Amint az egyedüllét az eszembe jutott a fájdalom felerősödött, s a sírás határán voltam…

Szünet!!! :(

Szünet!!!


Sajnálattal közlöm, hogy a történet egy ideig szünetelni fog. Ennek több oka is van (időhiány, ihlethiány....stb). Tényleg sajnálom... Amint lehet frissítek! Előre fogok szólni. Addig is: http://elveszettlelek.blogspot.com
Jó szórakozást és még egyszer BOCSÁNAT!!!!!

kicsííBoszíí

A falu fogságában 5.fejezet

Titkok, veszekedések, menekülés…


Zoárd

A repülő lény egyre közelebb jött. Én még mindig nem tudtam mit tegyek. Ekkor hirtelen megragadtam Am kezét és magam mögé rántottam. Nem tudtam mit tegyek, de éreztem, hogy meg kell védenem, bármi legyen is az ára. Most már tisztán láttam. Egy bagoly szállt le elém. Ijesztő sárga szemével bámult rám, de én nem tettem semmit. Rezzenéstelenül álltam Am előtt. Éreztem, ahogyan Am megremeg. A bagoly közelebb ment Améliához és megszólalt.
- Elmondanád, hogy mi folyik itt?- kérdezte meglepően nyugodt hangon.
- Hááát…. tudod… ő itt…- habozott össze-vissza.
- Ki vagy te és mit akarsz Améliától? –emeltem fel a hangom a madár ellen.
- Hagyd őt Zoárd, kérlek. Ebbe most ne szólj bele! Úgysem értenéd. – mondta akaratosan, s ellépett tőlem. Könyörgően nézett rám. Hallgattam rá, bár nem tudom minek. Félre álltam, hogy megbeszélhessék. Nem sokat értettem a beszélgetésből, mintha egy másik nyelven beszéltek volna. Am egy kicsit idegesnek tűnt. A madár elhallgatott és elismerően bólogatott. Fogalmam sincs miért volt ennyire elégedett. Am ekkor elindult, s intett, hogy menjek utána. Követtem kifelé az erdőből. Visszamentünk a kis patakocskához. Leültem a fűbe és a fűszálakat tépkedtem. Nem bírtam a szemébe nézni. Olyan gyönyörű és ártatlan. Végtelenül védtelennek látszik, és a látszat megint csal. Semmi szüksége a védelmemre. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha végleg elutaznék? Azzal sokat segítenék, és nem hoznám többé ilyen kellemetlen helyzetbe. De ezt hogy mondjam meg neki? Az lesz a legjobb ha nem mondok semmit. Félig elmerültem a gondolataimban, de közben tudtam figyelni rá is. Valami Theráról beszélt. Azt hiszem a folyót hívhatják így. Ezután áttért Therabitiára. Szerintem ez meg a világa lehet. Nagyon furcsa dolgokat mondott, de valahogy ez egy cseppet sem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell hagynom őt. Nagyon fáj csak rágondolni is, de meg kell tennem! Tudom is, hogy otthon mit fogok mondani. De előbb Améliát kell leráznom, bármennyire nehéz is.
- Amélia figyelj! Nem tudom, hogy mi történt odabent, de van egy olyan érzésem, hogy jobb ha nem is tudom! Szerintem hiba volt idejönnöm. Az lesz a legjobb mindenkinek, ha én eltűnök. Nem akarom zavarni az életeteket!- habozás nélkül kimondtam minden szót. Határozottan, bár majd szétszakadt a szívem. Végig Am szemébe néztem. A tekintetem végig komoly volt, habár a szomorúság amit láttam az ő gyönyörű barna szemében, majdnem sírásra késztetett. Tudom fiú vagyok és elég gáz lenne ha sírnék, de azok a szemek. Nem tudom mit érezhet.
- Sajnálom Amélia! Nem tehetsz róla. Senki sem tudhatta, hogy ez lesz a vége. Sajnálom. Remélem még látlak…- Mit tehettem volna? Adtam egy csókot a homlokára majd elrohantam. Nem néztem vissza csak rohantam…




Amélia

Figyeltem Zoárdot, de nagyon furcsa kifejezés ült az arcára. Nem tudtam miért ilyen. Mint derült égből villámcsapás megfogta a kezemet és maga mögé rántott. Ekkor láttam meg: Az Erdő Bölcse megérkezett. Már csak ez hiányzott! Nem elég, hogy itt van Agancs, még az öreg bagoly is idejött. Hát ez remek! Zoárd egyre ingerültebben kezdett viselkedni. A bagollyal szemezett, mikor megérezte, hogy megremegek. Közelebb húzott magához. Olyan jó érzés volt érezni bőrét, az illatát, mintha a legjobb álomba kerülnék ami létezik, vagy a legrosszabba? Az Erdő ura nyugodt maradt és hozzám fordult.
- Elmondanád, hogy mi folyik itt?- kérdezte a megszokott hangján.
- Hááát… tudod… ő itt…- haboztam össze-vissza.
- Ki vagy te és mit akarsz Améliától?- kapta fel a vizet Zo, pedig semmi oka sem volt rá.
- Hagyd őt Zoárd, kérlek. Ebbe most ne szólj bele! Úgysem értenéd. – mondtam,s könyörgően néztem rá. Hisz ő csak egy madár. Zoárd félreállt. Közelebb léptem a bölcs állathoz, s a titkos nyelven beszélni kezdtünk. Elmeséltem neki mindent. Az elmúlt pár napot, hetet. Megértően nézett rám. Megkért, vigyem el Zoárdot innen, s beszéljek meg vele mindent. Ha nem képes megérteni, s titokba tartani, azonnal szóljak neki, és tenni fog ellene. Megígérte, hogy engem nem fog száműzni, bármi is legyen az eset vége. Megköszöntem, intettem Zonak, hogy kövessen. Visszamentünk a folyóhoz. Leült, s elgondolkozott. Én elkezdtem mesélni Theráról a folyóról és Therabitiáról, magáról a világról. Úgy éreztem nem figyel, de folytattam. Egyszer csak felállt és mintha lemondott volna az életéről magyarázkodni kezdett.
- Amélia figyelj! Nem tudom, hogy mi történt odabent, de van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem is tudom! Szerintem hiba volt idejönnöm. Az lesz a legjobb mindenkinek, ha én eltűnök. Nem akarom zavarni az életeteket!- habozás nélkül mondott ki minden szót. Minden mondatot. És mintha a szívemet tépték volna ki! Rettenetes fájdalom nyílalt belém. Azt hittem, ott helyben elájulok, de ő csak mereven a szemembe nézett és érzelmek nélkül folytatta.
- Sajnálom Amélia! Nem tehetsz róla. Senki sem tudhatta, hogy ez lesz a vége. Sajnálom. Remélem még látlak…- Adott egy csókot a homlokomra, s rohanni kezdett. Még fel sem fogtam mi történt, de már ott feküdtem a folyóparton. Levegőt sem akartam venni. Nem, úgy nem tudok élni, hogy ő csak így itt hagyott. Ez lehetetlen! Mit tettem? Talán nem vagyok elég jó neki? Vagy a titka? A mellkasomba szörnyű fájdalom tombolt. Majdnem elemésztett. Csak feküdtem, s halkan a nevét suttogtam.




Zoárd

Végre hazaértem. Senki sem volt otthon, így nyugodta tudtam összepakolni. Hagytam egy üzenetet, hogy Görögországba utazok és hogy majd telefonálok, de ne aggódjanak értem én jól vagyok. A levél végére még odaírtam, hogy Anne látogassa meg Améliát és majd mondja el, hogy hogyan van. Úgy 3 óra körül már a gépen ültem, s telefonáltam haza. Elizabeth vette fel a telefont.
- Szia anyu. – mondtam egy kis megkönnyebbüléssel.
- Zoárd minden rendben van? Elolvastuk a leveled! Anne elindult megkeresni Améliát. De mi történt? – érdeklődött Elizabeth és hallottam a hangján, hogy nagyon aggódik Améliáért és értem is.
- Nyugi anya. Mindent elmesélek, ha Görögországba értem. Amint tudok visszautazok, de szükségem van egy kis időre. Kérlek, Anne vigyázzon Améliára. Vigye el hozzánk. Figyeljetek rá, de ne mondjatok neki semmit rólam. Ja és ne is faggassátok! Kérlek! – nem tudom miért, de biztonságban akartam tudni Amot. Féltettem. Hisz csak úgy otthagytam. Ki tudja mi lett vele?
- Rendben Zo. Megtesszük, de légy szíves te is vigyázz magadra. Amint odaérsz hívj. Puszi Szia.
És ezzel letette a telefont. Még 2 órán át repültünk. Végig csak gondolkoztam. Ötletem sem volt, hogy mi legyen a folytatás. Valamit tennem kell. Nem mondom el, hogy vámpír vagyok, inkább csak kerülni fogom. Az lesz a legjobb…





Anne

Ó, Jézusom már megint mit csinálhatott ez én drága kis öcsikém?! Nem igaz, hogy nem bír nyugton maradni! Nem elég, hogy bajt csinál, most még ennek a szerencsétlen lánynak is összetöri a szívét! Ez nem normális!
- Amélia! Amélia, hol vagy? – kiabáltam rohanás közben, hogy minél hamarabb megtaláljam. Egy folyó felöl halk nyögéseket hallottam. Biztosan ő lesz az. És igen! Ott feküdt a folyóparton, szegyén lány. Ő igazán semmiről sem tehet. De most haza kell vinnem ahogy kérte Eliz. Felkaptam, s szaladtam vele hazáig. Szerencse, hogy nem lakunk messze az erdőtől. Egész úton Zoárd nevét suttogta. Mikor hazaértünk lefektettem a vendégszobában hagy pihenjen. Felhívtam Christ, hogy siessen haza. Nem telt bele fél óra már itthon is volt. Felhívtam Zoárdot. Jól le akartam üvölteni a fejét, de most fontosabb volt Amélia egészsége, mint az én érzelmeim. Megkértem, hogy az első géppel repüljön haza, de ő nemet mondott. Megbeszélte Elizabethtel, hogy vigyáznak Roberttel Améliára, míg Chrisszel elrepülök Zoárd után. Beleegyeztek, de éreztem, hogy félnek. Félnek, hogy Zoárd nem akar majd hazajönni, Amélia belehal a fájdalomba amit Zoárd okozott neki, és féltek, hogy sosem tudjuk meg, hogy pontosan mi történt, s így széthullik az egész család. Nagy volt a nyomás. Már úgy éreztem felrobban a fejem a sok érzelemtől, de hiába. Most nem év vagyok a lényeg! Segítenem kell Zoárdnak. Még szerencse, hogy velem van Chris. Nem tudom mihez kezdenék nélküle.

A frissel kapcsolatban... (:

Friss!

Elkészült az ötödik fejezet is, ami szerintem igen izgalmas lesz. Ez most hosszabb lesz, mint amiket idáig feltettem, de ez után egy kis időt kérek a folytatásig... (: Remélem ez nem jelent problémát senkinek! Köszönöm az eddigi véleményeket és kíváncsi vagyok, hogy hogyan vélekedtek a következő fejezetről. A dátum amikor fel fog kerülni: 2010. február 23. 16:00
Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! kicsííBoszíí és Angel

A falu fogságában 4.fejezet

Figyelem! (:
Innentől kezdve egy pár fejezeten keresztül, mind a kettő szereplő szemszögéből olvashatjátok majd a történteket!!! :)
Remélem tetszeni fog... (:
Jó olvasást! kicsííBoszíí és Angel




Naplemente

Amélia szemszöge

Igen… Ez már biztos. Vagy még sem?
Kerek három órával előbb indultam el a kelleténél. Hamar oda is értem, úgyhogy még volt egy kis időm átgondolni a dolgokat.
Végig a lemenő Napot bámultam és rubintvörös fényében elmerengve töprengtem a ma esti mondandómon.
Most már biztos, hogy elmondom neki az igazat. Muszáj. Nem veszíthetem el. És érzem, hogy ő sem akar engem elveszíteni azok után sem, amit tettem vele. Az emberek olyan csodálatosak! És az egyik ilyen csodálatos lény úgy döntött, hogy velem, egy jelentéktelen kis Másvilágival barátkozik. Varázslatos érzések kavarogtak ilyenkor bennem, ha erre gondoltam… És hatalmukba kerítettek. Csak is Zoárdra tudtam gondolni, senki másra. Nem tudtam elfelejteni csodálatos, ragyogó szemeit. Egyszerűen úgy érzem, hogy szükségem van rá.
A hídon álltam. Az két világ elválasztó peremén. Egy kéz érintette meg a vállam.
-Örülök, hogy eljöttél. – mondta egy ismerős hang.
- Én annál kevésbé… - válaszoltam hidegen, de aztán gyorsan habozásba kezdtem. – Mármint, úgy értem… Nekem nehéz itt tartanom magam, hogy elmondjam azt, amire oly’ kíváncsi vagy.
- Elhiszem, de… Szeretném megtudni, hogy miért nem lehetünk barátok.
- Azt nem mondtam, hogy ne legyünk barátok. Én azt mondtam, hogy nem szabad a folyó jobb partjára menned!
- De miért nem? Erre várok magyarázatot.
- Tudom. – pillanatnyi szünet után folytattam. – Ezen a parton van egy csoda, amit senki sem ismer, csak én. Ez az én kis világom és… Nem szeretném, ha más is meglátná, miféle csodák vannak itt. Sajnos többet nem mondhatok.
- Csodák? Nem értem… Semmi sem látszódik a folyó túlpartján lévő erdőn.
Hát nem tudtam mit tenni, hogy meggyőzzem. Az érzések ismét elragadtak. Kézen fogtam és olyat tettem, amit éppen, hogy el akartam kerülni: bevezettem őt az én titkos világomba. Először semmi sem történt. Majd hirtelen pillangók hada lepte el az erdőt. Gyönyörű, tarka lepkék szálltak mindenfele. Hirtelen megjelent Agancs, a dámszarvas.
-Amélia! Ki ez az ember fia?
- Egy barátom.
- Az Erdő Bölcse haragudni fog ezért!
- Az öreg bagoly? Jaj, ugyan! Nem hiszem.
- És, ha még is?
- Akkor örök életre száműzni fog innen…
- Így szól a törvény.
Megijedtem. Erről megfeledkeztem.
-A szarvas… Beszél? – kérdezte Zoárd meglepetten.
- Igen. Látod? Ezért nem akartam, hogy itt legyél. Hogy ne lásd és halld az állatok varázslatos képességeit.
- Tudod, nekem is van egy titkom…
Micsoda? Ő is titkol valamit? A Nap a horizont alá süllyedt. Ez jelentett valamit. És sejtettem, hogy mit. Valaminek a végét… Az én világom végét.



Zoárd szemszöge

Este kilencet kértem tőle. Még csak nyolc óra. Istenem, de lassan telik az idő! Az erdőben ültem, hogy ne lásson senki. Ekkor megpillantottam őt, ahogy közeledik a hídhoz. Látom ő sem bírt kilencig várni.

-Örülök, hogy eljöttél. – mondtam lágy hangon.
- Én annál kevésbé… - válaszolta hidegen,és habozni kezdett. Furcsa volt. – Mármint, úgy értem… Nekem nehéz itt tartanom magam, hogy elmondjam azt, amire oly’ kíváncsi vagy.
- Elhiszem, de… Szeretném megtudni, hogy miért nem lehetünk barátok. – makacskodtam és nem érdekelt a magyarázkodása.
- Azt nem mondtam, hogy ne legyünk barátok. Én azt mondtam, hogy nem szabad a folyó jobb partjára menned!- gyorsan reagált és egy kicsit felemelte a hangját.

Egyre furcsábban viselkedett, mintha félne valamitől. Akárhogy próbáltam semmivel sem tudtam magyarázni viselkedését, de megértem. Ő sem tudja az én titkomat, és legalább ennyire félek bevallani ha nem jobban.
- De miért nem? Erre várok magyarázatot. – körülbelül annyira emeltem fel a hangomat mint ő, de meglepődött ezen.
- Tudom. –egy kis szünetet tartott, és ez növelte a feszültséget. – Ezen a parton van egy csoda, amit senki sem ismer, csak én. Ez az én kis világom és… Nem szeretném, ha más is meglátná, miféle csodák vannak itt. Sajnos többet nem mondhatok.
Hogy mi? Tisztán értettem? Ez a titka? Ez nem semmi! És most nekem elmondta. És én nem vagyok képes elmondani neki, hogy valójában mi vagyok. Hogy lehetek ennyire nyuszi! Én hülye!
- Csodák? Nem értem… Semmi sem látszódik a folyó túlpartján lévő erdőn. – értetlenkedtem, mert tényleg nem sikerült felfognom.

Ekkor hirtelen megfogta a kezemet, és húzni kezdett át a hídon be az erdőbe. Gyönyörű szép pillangók repkedtek körbe körülöttünk. De itt vége lett a varázslatnak. Valami szarvas féle jelent meg és majdhogynem kiabálni kezdett Améliával.
-Amélia! Ki ez az ember fia?- kérdezte mérges, mély hangon.
- Egy barátom. – mondta Amélia halkan, mintha félt volna valamitől.
- Az Erdő Bölcse haragudni fog ezért!- ezt már kicsit halkabban mondta az a lény.
- Az öreg bagoly? Jaj, ugyan! Nem hiszem. –mondta Amélia, de mintha ő sem gondolta volna komolyan. Egyre jobban féltem, de elvarázsoltak a csodák.
- És, ha még is?- kérdezett vissza a szarvas, de ő komolyan gondolt minden szót!
- Akkor örök életre száműzni fog innen… - gondolkozott el Am és egyre rémültebb lett.
- Így szól a törvény.- csak helyeselte az állat.
Még mindig értetlenül álltam ott, és csak egy pár szót tudtam kiejteni annyira le voltam nyűgözve.
-A szarvas… Beszél? –kérdeztem meglepett fejjel.
- Igen. Látod? Ezért nem akartam, hogy itt legyél. Hogy ne lásd és halld az állatok varázslatos képességeit. –próbált védeni Am valamitől.
- Tudod, nekem is van egy titkom… - kezdtem bele, mikor valami repülő állatfélét pillantottam meg.

Azonnal abbahagytam és csak lefele bámultam. Elgondolkoztam. Ha ő képes volt nekem megmutatni ezt, akkor el kell mondanom, hogy mi vagyok valójában. Lehet ezzel meg tudom védeni, hisz itt csak ilyen varázslatos lények vagy mik élhetnek. Mivel nem vagyok teljesen ember, ezért nem büntethetik meg. De hogyan kezdjem el? Mit mondjak neki. Na meg itt ez a repülő izé. Félek.

A falu fogságában 3. fejezet

A titok

Elgondolkoztam… Nem hagytam neki, hogy közelebb kerüljön hozzám, de mégis minden nap visszatért a folyóhoz. Semmi értelme nem volt. Mióta énekelt és engem annyira meghatott, nem tudom kiverni a fejemből. Sem Őt, sem a dalt. „Az álom elmúlt… utol ér az élet.” Féltem, de már nem attól, hogy átlépi a határt és felfedezi a világomat, hanem, hogy nem láthatom többet. Erre gondolni sem mertem, mert minden ilyen gondolatnál összetörtem, mintha a szívemet tépték volna ki. Egyre furcsább álmok és érzések gyötörtek. Kezdtem kételkedni a létében. Mintha egy végtelen álom lenne, egy elérhetetlen cél, melyhez én kevés vagyok. Akárhányszor elindultam Therához, félúton meggondoltam magamat és visszamentem Gerzihez. Nem tudtam ott van-e, vagy már látni sem akar? De azért rászántam magamat és elmentem. Ott várt. A fa tövénél ült, mint mindig. Egy nagy mosollyal várt, de valahogy nem tűnt őszintének. Nem zavart, mert újra láthattam, és a világon ez volt a legfontosabb nekem.Igaz, itt a világom, de mindent megadnék, hogy vele lehessek. Érezzem kezét, amint hozzám ér, ajkait, amikor az enyémre simulnak, illatát, mely kényeztet. De ez lehetetlen. Nem kockáztathatok azzal, hogy áthívom magamhoz. Észre sem vettem, hogy a hídon lépkedek. Nagyon elgondolkozhattam. Zoárd a híd végén várt. Meglepettnek tűnt, de felragyogott a szeme.
- Mit csinálok én itt?- néztem rá értetlenül.
- Amélia, jól vagy?- kérdezte, lágy hangon.
Megálltam a híd közepén és leültem. Zoárd közelebb lépett hozzám és én nem utasítottam el. Leült mellém és újra megkérdezte:
- Amélia, minden rendben?- nézett rám és ragyogott a szeme.
- Igen persze, csak…- nem bírtam befejezni a mondatot, elállt a szavam ahogyan a szemeibe néztem. Nem bírtam levenni róla a szememet, de csodálatos volt. Leírhatatlan. Nem hittem el, hogy valóság, de megtörtént.
- Csak? Velem van valami baj?- ő is a szemembe nézett. Alig kaptam levegőt, ilyet még sosem éreztem, olyan furcsa érzés volt.
- Dehogy is! Hogy gondolhatsz ilyet? Csak tudod…nekem….nem sok barátom volt idáig….és….- nem hagyta hogy befejezzem, hozzám fordult és megfogta a kezemet. Nem tiltakoztam. De miért nem? Hogy lehetek ennyire felelőtlen? A világom veszélyben van, de annyira gyönyörű, nem bírok neki ellenállni. Tennem kell valamit, de mit??
- Neee…várj…ezt nem szabad!- húztam el a kezemet és fordultam el.
- De miért? Miért nem engeded? Miért?- kétségbeesett volt a tekintete. Nem bírtam tovább nézni. Már a sírás kerülgetett, mert nem mondhattam el neki az igazat. Szörnyű érzés volt.
- Mennem kell! Ne haragudj! Holnap legyél itt kérlek! És válaszolok mindenre! Ígérem!- álltam fel, hogy indulok, de akkor elkapta a kezemet. Megrémültem, de boldog voltam. Felemelő érzés volt. Mintha egy álom lenne. El akartam mondani neki mindent. Azt akartam, hogy tudjon mindenről, egész Therabitiáról, az életemről, nem akartam, hogy tikom legyen előtte.
- Várj! Holnap nem lehetek itt! Elutazunk! Egy hétre a nagymamához kell mennem, mert nagyon megbetegedett, de ma még szeretnélek látni. –állt velem szemben, és most nagyon komoly volt. – Este 9-kor kérlek legyél itt. Valami nagyon fontos dologról szeretnék veled beszélni!- csak bólintottam, elhúztam a kezemet és elindultam. Nem néztem hátra, bár ez nagyon nehezemre esett. Hazafelé végig azon gondolkoztam vajon mit akarhat? Mi az a fontos amiről beszélni akar velem? És ha elutazik és sosem jön vissza? Mi fog velem történni? El kell mondanom neki! Ez már biztos! De hogyan?

A falu fogságában 2. fejezet

Álom és valóság


Rettentő hamar eljött az újabb éjszaka.
Én csak borzongtam. Minden olyan valósnak tűnt, pedig csak álmodtam az egészet. Azt, ahogy megérint, ahogy átölel… Alig akartam elhinni, hogy csak álmodtam. Ezt az álmot minél hamarabb el akartam felejteni. Elrejteni agyam legmélyebb zugába, oda, ahonnan sosem kerül elő többé.
De nem tudtam… Egyszerűen nem ment…
A mai nap emlékeit juttatta eszembe ez az álom. Amikor átjött a hídon, már csak egy lépés választotta el az én világomtól. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy mit tegyek. De ösztöneim azt súgták, hogy minél hamarabb lépjek közbe, különben mindennek vége és ezt én is nagyon jól tudtam.
-Várj! – kiáltottam rá. – Kérlek! Ne gyere át a hídon!
- Miért ne? – kérdezte Zoárd kissé gúnyosan.
- Mert… Mert nem szabad és kész! És én se mehetek át a másik partra, úgyhogy így neked sem szabad idejönnöd!
- De… Mondd, miért nem mehetsz át? És én miért ne jöjjek a folyónak erre a felére? – majd egy pillanatnyi szünet után ismét megszólalt. – Miért tartsam magam távol tőled?
Nem válaszoltam. A fiú csak megfordult és visszaballagott a túlsó oldalra.
-Viszlát…! - csak ennyit mondott, azt is csak félvállról. Ó, én bolond, mit tettem? Most biztos, hogy elzavartam magamtól!
Ezért álmodtam róla éjszaka. Az én világomban voltunk a tölgyerdőben. Fogta a kezemet, megsimította a hátamat és csókokkal hintette arcomat. Az egész olyan varázslatos volt. De egyszer csak eltűnt mellőlem és sötét lett… Minden virág elhervadt, a fákon nem volt lombkorona, a szívemet üresnek éreztem. Minden meghalt benne…
Már hajnalodott, mikor sikerült tisztáznom magamban mindent. Ez csak egy álom volt, ne feledd! Nem szabad, hogy kimutasd azt, hogy ezen a lehetetlen dolgon gondolkodsz! – emlékeztettem magam, amikor a reggelinél ültem.
Felöltöztem és kimentem sétálni a folyópartra. Nem értettem, hogy miért kell nekem folyton itt, ennek a lényegtelen kis folyócskának a partján lennem! És hirtelen…! Hirtelen megláttam ismét Őt! Ott ült egy fa tövében, valamit faragott egy furcsa tárggyal, amit az emberek bicskának, mi viszont zsebkésnek nevezünk. Nem mertem megszólítani, csak elfordultam felőle és elindultam visszafele, haza. Hirtelen meghallottam egy dallamot. Zoárd énekelt…
- Szél susog a fák között
A csillagokat nézem az égen
Virágok nyílnak a hátam mögött
És én elballagtam gondolatban a fellegek közé...

Az álom elmúlt, de vele mentem
De nem maradhatok örökké
Mert egyszer utolér az élet
S a mesevilág elvész…

Gyönyörű volt. Könnyezni kezdtem.
-No, mi az? Sikerült megríkatnom téged? – kérdezte váratlanul.
Óvatosan felé fordultam és bólogattam. A dalban igaza volt. Egyszer biztosan bekövetkezik az a pillanat az életemben, amikor az én mesevilágom megszűnik létezni és ezt a partot is birtokba veszi a kegyetlen valóság. Nem várom ezt a percet. Inkább kerüljek én a valóvilágba, minthogy ezt a csodaszép, rejtett, csodákkal teli világot eleméssze a túlpart világának tüze…

A falu fogságában 1. fejezet

A meglepetés

Képzelj el egy világot, ahol nincsenek szabályok, törvények és parancsok. Tulajdonképpen azt csinálhatsz amit csak akarsz. Na ez az én világom. Sosem gondolkoztam azon, hogy milyen lehet a valóság. De ez nem is érdekel, mert mióta élek, csak ezt a világot ismerem. Nem jártam soha iskolába, így nem tudom milyen lehet gyerekekkel együtt lenni egész nap. Nekem nem kellene olyan élet, hiszen boldog vagyok így is, és miért dobnám el ezt magamtól? Semmi értelme sem lenne. Én szeretek itt, állatok között lenni, beszélgetni, és a folyónál játszani velük. Therának hívják ezt a folyót, és ez a bejárat az én világomhoz is, Therabitiához. Egy nap valami furcsa dolog várt rám a part másik oldalán, igaz ott még nem jártam. Egy fiú állt ott. Ilyen meglepetésben még nem volt részem. A valóságban még fiút nem is láttam, de nem számítottam rá, hogy ennyire szép lesz. Mintha egy meséből lépett volna elő, vagy az én világomból. Csak néztünk egymásra, majd elindult felém. Tudtam ha átjön a folyón, az én világom jelen formájában megszűnik létezni, és én is vele együtt meghalok. Nem tudtam mit teszek, de tudtam, hogy tennem kell valamit.
- Te meg ki vagy, és mit akarsz itt?- kérdeztem értetlenkedve, de még mindig bámultam.
- Zoárd vagyok és most költöztünk ide. Nem gond ha átmegyek hozzád a folyó másik partjára? – nézett a szemembe, és csak közeledett.
- Állj meg! Ne gyere közelebb! – kiáltottam rá! Annyira megrémült, hogy hirtelen fel sem fogta, hogy mi történik.
- Ezt miért mondtad? Mi bajod van? Legalább a nevedet mondd meg!- kérlelt, és neki nem tudtam nemet mondani.
- Améliának hívnak, de kérlek ne gyere át. Légy szíves!- könyörögtem és nagy boci szemekkel néztem rá.
- Rendben, most úgyis mennem kell, de később még látlak?- érdeklődött, de én csak egyszerűen vállat vontam és megfordultam.
Bementem az erdőbe, hogy ne láthasson, és szomorúan és bánatosan, de elment. Nem értettem őt. Miért csinálta ezt? Miért nézett így engem? És miért nem tudok neki nemet mondani? Mi a fene ütött belém?? Veszélyeztetem a világomat, nem tehetem ezt! Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Még sosem éreztem ilyet. Olyan új volt, de jó, azt akartam, hogy sose múljon el. Annyi kérdésem volt, de nem volt kivel megbeszélnem. Meg én még sosem voltam a túlparton, nem tudom mi várna ott rám ha átmennék, vagy őt hogyan fogadná a birodalmam. Kevés volt a válasz, és sok a magyarázatlan kérdés. Nem tehettem mást, lefeküdtem aludni. Alvás helyett csak gondolkoztam és arra jutottam, hogy beszélni fogok Zoárddal, de csak úgy, hogy a folyó két oldalán vagyunk.
- Igen! Ez tökéletes terv!- bíztattam magamat. Visszamentem a folyóhoz, de nem emlékeszem miért, csak odamentem. Nem csináltam semmit csak néztem értetlenül. Vártam, hátha visszajön de nem jött senki. Besötétedett. A kedvenc állatom, Gerzi aki egy gyönyörű szép, kedves, csíkos tigriske volt, épp engem keresett. Még fiatal korában találtam, mert az anyja elhagyta. Így gondjaimba vettem, hisz anyukám engem is elhagyott 1 éves koromban, de nem haragszom rá. Tudom, hogy egy nap visszatér hozzám, és együtt éljük le életünket. Bíztam benne, hitem sosem rendült meg, de ez csak az én életemben lehetett volna lehetséges, mert a valóság nem ilyen. Elrettentő pokol. Annál rosszabb hely nincs! Nem tudom felfogni, hogy az emberek hogyan tudnak ott élni. Piszkos, durva, hideg, barátságtalan és lakhatatlan. Azok a házak amiket lakásnak neveznek egyszerűen borzalmasak. Én csak 16 éves vagyok, mégis jobb életem van, mint nekik lesz bármikor. Annyira gondolkoztam, hogy észre sem vettem, de már felkelt a nap. Eszméletlenül gyönyörűen ragyogta be a környéket. Sokkal fényesebben sütött, mint eddig valaha. Indultam a parthoz, hogy megnézzem ott van-e Zoárd. Fel sem tűnt, hogy ennyire várom, pedig nem is ismerem. Tulajdonképpen ő az első ember akit megismertem, és nem az én világomból származik. Egész délelőtt ott vártam, de nem jött. Elmentem ebédelni, mert nagyon megéheztem a nagy várakozásban. Mikorra visszaértem már ő várt rám. Úgy tettem mintha nem is érdekelne és közömbös lenne nekem. Nem szóltam hozzá, csak elmentem előtte. A szemem sarkából láttam, hogy eléggé eltorzult az arca mikor nem néztem rá. Így mit tehetett mit nem, megszólított.
- Szia Amélia! – köszönt rám egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Hello!- vetettem oda érdektelenül.
- Mi a baj? Valami rosszat tettem vagy mondtam?? Ha igen akkor ne haragudj!- nem bírtam tovább hallgatni, ahogyan töri magát, nem bírtam megállni, hogy ne szóljak neki vissza.
- Semmi bajom….és nem is sértettél meg. – gondolkoztam el miközben a földet fürkésztem.
- De akkor miért nem nézel rám?- olyan szomorú, mégis varázslatos volt a hangja. Ilyet még nem hallottam.
Felkaptam a fejemet és egyenesen a gyönyörű kék szemébe néztem. Láttam ahogyan a napfény lágyan megcsillan arcán, ellenállhatatlan volt. Nem tudtam mit tegyek, inkább lehajoltam és megmostam arcomat. Hallottam, hogy valaki a kis hídon lépked. Elragadott a félelem. Most végem van. Mindennek vége. Kiderül a titkom, és sosem értem meg Zoárdot, pedig annyira ismerni akarom. Most mi legyen? Felkaptam a fejemet és megpillantottam őt…

A falu fogságában

A falu fogságában

[Ketten írjuk ezt a történetet ezért, minden páratlan fejezet az enyém és a párosak a Sárié. De ez a történeten nem változtat és remélem így is tetszik majd....(: :D]

Tartalom:

Ebben a történetben egy lányról lesz szó, aki egy másik világból származik. Társul hozzá egy fiú, aki a valóságban él. Követhetitek kalandjaikat, kapcsolatuk alakulását, hogy melyik világot választják. Vajon együtt maradnak? Vagy nincs semmi esélyük? A történetből minden kiderül! Jó olvasást! :)