A falu fogságában 7. fejezet

Megbocsátás vagy felejtés



Zoárd


A repülőút iszonyatosan hosszúnak tűnt, de lehet hogy csak Améliát szerettem volna már látni. Nemsokára leszálltunk. Elizabeth várt minket a reptéren, mert Robert otthon maradt Améliával. Majd kicsattantam örömömben, hogy végre láthattam Elizabethet. Már annyira hiányzott. Nem mintha eddig nem utaztam volna el, de így, hogy szó nélkül otthagyom őket, nem sűrűn fordult elő.
- Szia anyu! – köszöntem rettentő mosollyal.
- Szia Zoárd! Úgy hiányoztál, de ígérd meg, hogy soha többet nem mész el egy szó nélkül! – fenyegetett, de a szeretet a hangjában…
- Ígérem anya! – játszottam a jófiút.
- Áhh, sziasztok!- köszöntötte lelkesen Anne-t és Christ.
- Szia anya! – szóltak vissza egyszerre.
- Hogy van Amélia? – érdeklődött Anne.
- Egész jól, lement a láza, de még mindig fájdalmai vannak. Erre lesütöttem a szemem, ez feltűnt Elizabethnek is.
- Nah gyerekek indulhatunk? – kérdezte terelve a szót.
- Felőlem…- vetette oda Chris.
- Hát persze!- ujjongott Anne. Én csak elindultam az autó felé, és ők követtek. Most kivételesen hátra ültem, így Anne az anyósülésre és Chris mellém. Egész úton csak gondolkoztam, már megint. Az utóbbi három napban csak gondolkoztam, de nem jutottam semmire. Mire észbe kaptam volna már otthon voltunk. Robert kint várt. Semmi kedvem nem volt vele beszélni, de muszáj. Kikászálódtam a kocsiból, s közelebb léptem Roberthez.
- Szia apa!- köszöntöttem nem túl nagy lelkesedéssel.
- Szia Zoárd! A vendégszobában van menj be hozzá kérlek! – mondta egy kedves mosollyal. De még csak le sem szidott. Ez meg hogy lehetséges? Nem számít, most egyetlen dolog a fontos, mégpedig Amélia.

Elértem a vendégszobát és halkan benyitottam. Ott feküdt az ágyon, kisírt szemekkel, szőke hosszú haja szanaszét a párnán. És ha belegondolok, hogy mindezt én tettem vele… egy szörnyeteg vagyok! Beléptem, de ő nem nézett rám, mintha ott sem lennék, de egyáltalán tudja, hogy én vagyok az? Na mindegy. Valamiért muszáj közelebb mennem hozzá. Meg kell érintenem, éreznem kell a bőrét, az illatát. Én megőrülök, ha nem lehetek a közelében. Szépen lassan, óvakodva lépkedtem az ágyához. Mesésen festett, de mégis össze volt törve, mint egy szárnyaszegett angyal. Leültem mellé és megfogtam a kezét. Erre rám kapta tekintetét, s mintha kísértetet látna! Riadt szemekkel nézett rám, de mégis ott voltak az érzelmek. Láttam a szemében szeretetet, gyűlöletet, szánalmat és szerelmet. A gyűlöletet megértem, de mire véljem a szánalmat?

Percekig csak bámultuk egymást, mire meg bírtam szólalni.
- Hogy vagy Amélia? – kérdeztem, s közben próbáltam erős lenni, de a hangom mégis megremegett.
- Khhmm… hát nem a legjobban. – felelte, de ezt megértem, hisz mindezt én tettem vele.
- Sajnálom…- mondtam neki lesütött szemmel.
- De mit? –kérdezett vissza, mintha nem is tudná.
- Hát, hogy csak úgy otthagytalak. Nem kellett volna! Nem is értem, hogy lehettem ilyen felelőtlen!- kezdtem volna megint az önutálatot, de megakadályozta.
- Állj! Zoárd ez nem a te hibád! Nem tehetsz róla, hogy kevés vagyok neked! Meg arról sem, hogy bolond módon felfedtem előtted a titkomat, de köszönök mindent, és azt is, hogy nálatok lehettem idáig!- mondta hálásan, de hogy képzeli, hogy magát hibáztatja? De, hisz még okot sem adtam rá, vagy mégis?
Ó, Istenem, segíts, nem veszíthetem el megint!
- Figyelj Amélia! Miattad mentem el az igaz, de nem azért, mert kevés vagy nekem, hanem csak félek! Félek, hogy bántani foglak érted? Ehhez neked semmi közöd, nem te vagy a hibás és soha nem is leszel az!
- De….de.. Zoárd…
- Semmi de! Nincs értelme, hogy itt emészted magad miattam, amikor okod sincs rá! Sajnálom, hogy elmentem, többet nem teszem ígérem!- fogalmam sincs, hogy ezt miért mondtam, de lényegesnek éreztem, valamiért muszáj volt megnyugtatnom.
- Figyelj! Most egyél, utána Robert megnéz és ha azt mondja, hogy minden rendben van elviszlek valahová, de lehet, hogy Anne meg fog előzni… - nevettem el magam. Ő is elmosolyodott, de értetlenség ült ki az arcára.
- Anne? – tette fel a várt kérdést.
- Igen, Anne. A nővérem, vagyis csak a fogadott testvérem, de majd egy kicsit később bemutatlak neki. Most pihenj, mindjárt küldöm Robertet, meg az ennivalót is!- mosolyogtam rá. Megfogtam magamat, s kiléptem a szobából. Azonnal Roberthez indultam, aki már izgatottan várt.



Anne



Na, végre leszállunk a géppel. Egész úton Christ nyaggattam. Szegénykém, teljesen kikészítem, de ő mégsem szól egy szót sem érte. Ezért szeretem én őt annyira! Ellenben Zoárd, aki még sosem volt ennyire csöndben. Ebben a három napban alig szólalt meg, de ha meg is szólalt csak Elizabethéket hívta telefonon. Annyira aggódom érte, és persze Améliáért is, hisz ő az én….. Erre még csak gondolnom sem szabad, nehogy megsejtsen bármit is Zoárd vagy Chris. Chrisnek amint hazaérünk elmondom, de Zoárdnak vagy Améliának… fogalmam sincs hol, mikor, vagy hogyan.

Leszálltunk a géppel és Elizabeth várt minket. Borzasztó boldog voltam, hogy láthattam.
- Szia anyu! –köszönt előre Zoárd.
- Szia Zoárd! Úgy hiányoztál, de ígérd meg, hogy soha többet nem mész el egy szó nélkül! –válaszolta anya, de olyan aranyos volt…
- Ígérem anya! – játszadozott Zoárd.
- Áhh, sziasztok!- üdvözölt minket is.
- Szia anya! – szólaltunk meg egyszerre Chris-el.
- Hogy van Amélia? – érdeklődtem.
- Egész jól, lement a láza, de még mindig fájdalmai vannak. – válaszolt lemondóan, mire Zoárd is lesütötte a szemét
- Nah gyerekek indulhatunk? – váltott témát anya.
- Felőlem…- dobta oda Chris.
- Hát persze!- lelkesedtem fel, hisz nemsokára nem csak Améliát láthatom, de még vásárolni is elmehetek vele! Ez remek! Már annyira várom. Hamar haza is értünk, de a kocsiban még sosem volt ilyen feszült csend. Mikor megérkeztünk Robert kint várt minket. Zoárd száll ki elsőnek, s lépett Roberthez.
- Szia apa!- szólalt meg Zoárd.
- Szia Zoárd! A vendégszobában van menj be hozzá kérlek!- válaszolta apa, s hagyta szó nélkül bemenni. Ekkor már mi is kiszálltunk.
- Szia apa! – öleltem át. – Hogy van Amélia? – tértem a tárgyra.
- Szia! Egy kicsit megnyugodott, de most hagy legyenek kettesben Zoárddal. – mosolygott rám kedvesen.
- Rendben hagyom őket, de majd később beszélni szeretnék veled!- mosolyodtam el. – De előbb Chris-el kell megbeszélnem valamit.
- Rendben. Várlak. –mondta, majd Elizabethez ment és átölelte.
- Na, gyere Chris! Fontos! –sürgettem, hogy minél hamarabb túl legyek rajta.
- Jövök már, csak nyugi!- nevette el magát.

Bementünk a szobánkba, leültettem az ágyra és belekezdtem.
- Emlékszel, amikor meséltem a családomról, még mielőtt átváltoztattak volna. - Hát persze, de ez most, hogy jön ide?
- Van valami, amit nem mondtam el, mert nem voltam benne biztos…
- Igen? – húzta fel az egyik szemöldökét.
- Szóval, hogy is mondjam. Nekem van egy húgom.
- Egy húgod? Ez nagyszerű! –ujjongott.
- Ssss, halkabban! Van egy húgom, aki akkor született amikor én 12 éves voltam. Anyánk belehalt a szülésbe, apánk elhagyott, így a nagynénénkkel maradtunk. 16 éves koromban ő is meghalt, így egyedül maradtunk a húgommal. Egy pár héttel később engem megharapott egy vámpír, ő meg egyedül maradt. Azóta nem hallottam felőle, egészen idáig.
- Hogy mi? te tudod, hogy ki a húgod? És nekem csak most szólsz? – húzta fel a magát.
- Várj még nem fejeztem be! Szóval, most hallottam felőle, mert ő az! Ő Amélia! Amélia az én húgom!
- De hisz ez lehetetlen vagy mégsem? De akkor ő hogy, hogy nem emlékszik rád?- aggodalmaskodott.
- Nagyon régen volt.. és biztos vagyok benne, hogy akik eddig vigyáztak rá, minden emléket ami hozzám fűződik, elhomályosítottak benne. Ez a titok nincs veszélyben, de el kell mondanunk neki!
- Az igaz, de nem most! Így is eléggé össze van zavarodva szegény lány, nem kell, hogy még ezt is elmondjuk neki, meg akkor fel kellene fednünk a kilétünket is!- gondolkozott el.
- Tudom és ez a bökkenő, de akkor most mi legyen?- tettem fel a döntő kérdést.