kicsííBoszíí és Angel
„Nincs annál szebb világ,
Mikor az tehetsz, amit akarsz.
Csak a szeretet járja át lelked
Nincs bűnhődés se félelem.
De mégis hiányzik valami…
Hiányzik az ölelés, ami megbizserget,
Hiányzik a csók, amely álomba ringat.
Örökké valóság szerelem nélkül?
És megláttam… ott állt a hídon.
Engem figyelt ragyogó szeme,
És én is őt figyeltem.
Féltem, hogy talán elveszítem.
Elég volt egy pillantás, egy szál virág,
Egy csodálatos tulipán
És övé voltam örökké.
Átjárta lényünk a másik szava,
Szíve verése, ajkainak varázsa.
A béke így lett tökéletes.
Egy szál tulipán mindent elmondd arról,
Amit a másik érez, szerelmet.
Rózsafelhős ég alatt, mikor minden csendes és meghitt,
Tulipánok szirmai zárulnak.
Eltűnt Ő is… Talán örökre?
Nem. Csak egy éjszakára.
Másnap reggel újra láttam.
Karjai közt a biztonság honolt,
Nem féltem már, nem aggódtam,
Vele maradtam örökkön örökre…”
/Angel/
Természetfeletti veszekedés I.rész
(Amélia szemszöge)
Zoárd épp, hogy csak kiment én mégis annyira egyedül érzem magam. Mintha megint elvesztettem volna. Éppen hogy csak visszakaptam, megint el kellett veszítenem! És még itt van ez a rossz érzés is! Mintha valamit elfelejtettem volna…
- Te jó ég! – kiáltottam fel! Zoárd azonnal berontott egy tálcával a kezében. Nagyon aggódhatott, hisz a rémület kiült az arcára.
- Mi történt? Amélia! Jól vagy? – kérdezgetett szüntelenül.
- Nyugi Zoárd! Semmi baj, csak… - hagytam rá. Remélem megnyugszik, borzasztó így látni!
- Csak mi? Amélia, kiabáltál!- emlékeztetett az egy perccel ezelőtt történtekre.
- Tudom! De csak mert…mert eszembe jutott, hogy mióta nem voltam otthon! – sütöttem le a szememet és még el is pirultam. Annyira szégyelltem magamat, hogy egy ilyen számára apróság miatt, ennyire kiakasztottam.
- Mindössze ennyi? Ez most komoly? – nézett rám tágra nyílt szemekkel. Hogy lehet ennyire érzéketlen? Mit követtem el ellene?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Mit tettem ellened? Hogy lehetsz ennyire érzéketlen tuskó? Hogy is érthetnéd te… - mondtam ki minden egyes szót ami csak eszembe jutott. Be sem bírtam fejezni, mert elsírtam magamat és meggondolatlanul kirohantam, így azt hiszem Elizabeth-et löktem fel. Elnézést akartam kérni, de annyira felzaklatott Zoárd, hogy csak rohantam tovább! Nem érdekelt semmi és senki! Rohantam át az erdőn, a sok faág között, melyek állandóan az arcomba csaptak. Szanaszét csapkodták a hajamat, az arcomba vágtak összekarcolva a bőrömet. Addig észre sem vettem milyen vizes minden ameddig meg nem botlottam és egy pocsolyában nem landoltam. Közben még a lábamat is bevertem! Egyre jobb! Lassan már azt sem tudom, hogy miért vagy, hogy ki elöl menekülök! Annyira szánalmasnak éreztem magamat, ahogyan ott feküdtem a földön egy pocsolyában, szakadt ruhában, sárosan egy-egy vérző sebbel az arcomon. De tudtam, hogy fel kell kelnem és haza kell érnem! Fogalmam sincs mi vár otthon rám, de mennem kell! Nem maradhatok Zoárd közelében! Félreismertem! Nem is értem, miért maradtam eddig náluk! Semmi értelme! Teljesen elment az eszem! Valahogyan felkászálódtam és meghallottam Chris hangját, amint a nevemet kiáltja. Nem! Nem lehet, hogy megtaláljon! Nem akarok vele beszélni, sőt egyikükkel sem! Soha, soha többé nem akarom őket látni! Kezdtem zokogni és rohantam tovább! Szerencsémre elég hamar elértem a folyót. Hála az égnek! De Chris is közeledett! Átrohantam a hídon be az erdőbe, az országomba! Jó volt látni ezt a varázslatot újra. Rohantam! Nem voltam benne biztos, de éreztem, hogy utánam jön. Hogy utánam jönnek! Nem figyeltem az utat, de szükség sem volt rá. Már elég jól ismertem ezt a helyet, hisz eddig is itt éltem. Így egy kis előnyre tehetek szert vele, vagy velük szemben. Legalábbis remélem! Egyre jobban közeledtem az Erdő Bölcséhez így újra elöntött béke és a félelem. Itt mindig megnyugodtam, de most még zaklatottabb lettem. Nem tudom, hogy fogja fogadni azt, ahogyan most kinézek, hogy hol voltam eddig, hogy mik történtek velem. Elértem a palota kapuját csak épp hogy ránéztem az örökre a kapu máris nyílt és szaladtam tovább. Az út amely a palotába vezetett be gyönyörű virágokkal volt díszítve és tulipánokkal. Állítólag ezeket miattam ültették ide. Azt remélik, hogy én leszek a következő uralkodó. Nem hiszem hogy pont egy ilyen naiv uralkodóra lenne szükségük. Nem tudok szinte semmit a világról. Csak azt ismerem ami itt van és még ettől is félek! Beértem. Rám pillantott a bagoly és elkeseredettség ült ki az arcára. Megértem. Szánalmasan festek!
- Veled meg mi történt? – kérdezte csendesen. Hangja egy cseppet sem volt feldúlt arcával ellentétben.
- Ide jön! Ide jönnek! – hadartam zavartan.
- Kik jönnek ide? Amélia! Mégis mi a fene folyik itt? – aggodalmaskodott most már ő is. Fölösleges volt mert ekkor beállított Zoárd az egész családjával.
- Úristen! Ne! Kérlek! Menjetek el! Még mielőtt… - fordultam feléjük könyörgően, de már későn. A bagoly közbeszólt.
- Hagyjátok el a termet most! – visszhangzott dallamos hangja.
- Nem! Amélia nélkül nem! – ellenkezett Zoárd.
- Kérlek Zoárd ne! – zokogtam.
- De miért Amélia? Miért parancsol neked? – nézett a szemembe. Szeme most éjfekete volt harag, düh és gyűlölet lángolt benne.
- Fogd be Zoárd! Ő nevelt fel! Ha ő nem lett volna nem tudom, hogy most hol lennék! – üvöltöttem vissza. Nem bírom elviselni ha bárki is egy rossz szót mer mondani arra aki törődött velem, mert senkinek sem kellettem. – Ha ő nem talál meg és hoz ide, akkor senki! Nem kellettem senkinek ez nyilvánvaló, hisz csak úgy otthagytak a parton! És te most arról beszélsz így aki ennyi éven át a gondomat viselte? Miért csinálod ezt velem? Miért.. –folytattam volna az érvelést zokogás közben, de Anne közbeszólt.
- Elég Amélia! Hagyd abba! –kiabálta. – Szerinted megtalált volna ha nem foglalkozik veled valaki, legalább annyira hogy odavigyen? – nézett a bagolyra.
- Kérlek ne! – higgadtabban mondta az Erdő Bölcse ezt a mondatot mint amilyen feszült volt a helyzet. – Még nem tudhatja meg! Nem áll készen rá!
- Mire nem állok készen? Mégis mit titkoltok előlem? – váltogattam a tekintetemet kettejük között.
- Tényleg nem alkalmas az időpont, de akkor sem beszélhet össze-vissza! Azt hiszem elég volt 14 évnyi titkolózás! – nézett mélyen a bagoly szemébe. Mintha ismerné és lenne egy közös titkuk. De hisz van is! Épp erről vitáznak! És 14 évnyi titkolózás? Hisz én épp 16 vagyok és Anne sem néz ki többnek nálam. De mégis hogyan?
- Anne felvilágosítanál minket is? – szólalt meg Robert. Anne rám, majd Chrisre pillantott aki egy aprót biccentett.
- Amélia és én…szóval… mi.. testvérek vagyunk! – mondta ki halkan épp hogy hallottam.
- Hogy mi? Ugye csak viccelsz? – kiabáltam hitetlenkedve. Hangom megremegett majd elfúlt.
- Nem! Amélia! Ez most véresen komoly volt! De ha nem hiszed kérdezd csak meg a madarat! Ő is ezt fogja mondani, hisz találkoztunk amikor otthagytalak! – a vér megfagyott bennem. A szívem kihagyott egy ütemet. Alig jutottam levegőhöz. Lesokkoltam. Nem hittem a fülemnek. Mozdulni sem tudtam. Álltam és néztem ahogyan mindenki összezavarodva próbálja megérteni, hogy mik is történtek az elmúlt pár percben. Kezdtem úgy érezni, hogy rajtam kívül mindenki felfogta amit Anne közölt velünk. Én nem bírtam elhinni. Hisz annyi évig nem hallottam a családomról, mindenki azt mondta, hogy elhagytak, nem kellettem senkinek. Akkor az is csak hazugság volt?
- Ugye ez..ez nem volt igaz? – dadogtam kétségbeesettem a bagolyra nézve.
- Sajnálom Amélia! Nem fogok hazudni! Anne igazat mondott! – erre mindenki megdöbbent. Annyira megrázott ez az egész, hogy összeestem. Ott zokogtam a földön egyedül. Egyedül… ez visszhangzott a fejemben. Most tudtam meg, hogy van egy testvérem aki elhagyott, és mégis épp olyan idősnek néz ki, mint én.
- Ha..ha..a testvérem vagy…akkor miért annyi idősnek nézel ki , mint..mint én? – dadogtam remegő hangon Anne-nek. Zavarodott pillantást vetett rám, majd Robertre pillantott. Biztos látott valamit a szemében, mert visszafordult hozzám és magabiztosan kezdte.
- Amélia! Én tényleg a nővéred vagyok, és kicsit idősebb is vagyok mint te. Én már 30 éves vagyok, hiába nézek ki 16 évesnek. – válaszolta higgadtan.
- De…de az lehetetlen! – erősködtem.
- Nem! Nem ha – tartott egy kis szünetet, vett egy mély levegőt és kimondta. –ha vámpír vagy. – fejezte be egy hihetetlen szóval.
- Hazudsz! Hazudsz! Vámpírok nem léteznek! – akaratoskodtam, felálltam, s elkezdtem hátrálni. Semmit nem akartam annyira, mint távol lenni tőle, tőlük. Már nem bírtam megbízni senkiben! Alig tudtam elhinni, hogy így átvertek! Mindenki! Senki sincs aki őszinte lenne hozzám!
- Várj Amélia! Elmagyarázom… - szólt utánam, de már későn. Kirohantam a hátsó ajtón! Nem tudtam hová menjek kihez forduljak. Kétségbeestem! Mindenki elhagyott! Senkiben sem bízhatok meg!
