A falu fogságában 7. fejezet

Megbocsátás vagy felejtés



Zoárd


A repülőút iszonyatosan hosszúnak tűnt, de lehet hogy csak Améliát szerettem volna már látni. Nemsokára leszálltunk. Elizabeth várt minket a reptéren, mert Robert otthon maradt Améliával. Majd kicsattantam örömömben, hogy végre láthattam Elizabethet. Már annyira hiányzott. Nem mintha eddig nem utaztam volna el, de így, hogy szó nélkül otthagyom őket, nem sűrűn fordult elő.
- Szia anyu! – köszöntem rettentő mosollyal.
- Szia Zoárd! Úgy hiányoztál, de ígérd meg, hogy soha többet nem mész el egy szó nélkül! – fenyegetett, de a szeretet a hangjában…
- Ígérem anya! – játszottam a jófiút.
- Áhh, sziasztok!- köszöntötte lelkesen Anne-t és Christ.
- Szia anya! – szóltak vissza egyszerre.
- Hogy van Amélia? – érdeklődött Anne.
- Egész jól, lement a láza, de még mindig fájdalmai vannak. Erre lesütöttem a szemem, ez feltűnt Elizabethnek is.
- Nah gyerekek indulhatunk? – kérdezte terelve a szót.
- Felőlem…- vetette oda Chris.
- Hát persze!- ujjongott Anne. Én csak elindultam az autó felé, és ők követtek. Most kivételesen hátra ültem, így Anne az anyósülésre és Chris mellém. Egész úton csak gondolkoztam, már megint. Az utóbbi három napban csak gondolkoztam, de nem jutottam semmire. Mire észbe kaptam volna már otthon voltunk. Robert kint várt. Semmi kedvem nem volt vele beszélni, de muszáj. Kikászálódtam a kocsiból, s közelebb léptem Roberthez.
- Szia apa!- köszöntöttem nem túl nagy lelkesedéssel.
- Szia Zoárd! A vendégszobában van menj be hozzá kérlek! – mondta egy kedves mosollyal. De még csak le sem szidott. Ez meg hogy lehetséges? Nem számít, most egyetlen dolog a fontos, mégpedig Amélia.

Elértem a vendégszobát és halkan benyitottam. Ott feküdt az ágyon, kisírt szemekkel, szőke hosszú haja szanaszét a párnán. És ha belegondolok, hogy mindezt én tettem vele… egy szörnyeteg vagyok! Beléptem, de ő nem nézett rám, mintha ott sem lennék, de egyáltalán tudja, hogy én vagyok az? Na mindegy. Valamiért muszáj közelebb mennem hozzá. Meg kell érintenem, éreznem kell a bőrét, az illatát. Én megőrülök, ha nem lehetek a közelében. Szépen lassan, óvakodva lépkedtem az ágyához. Mesésen festett, de mégis össze volt törve, mint egy szárnyaszegett angyal. Leültem mellé és megfogtam a kezét. Erre rám kapta tekintetét, s mintha kísértetet látna! Riadt szemekkel nézett rám, de mégis ott voltak az érzelmek. Láttam a szemében szeretetet, gyűlöletet, szánalmat és szerelmet. A gyűlöletet megértem, de mire véljem a szánalmat?

Percekig csak bámultuk egymást, mire meg bírtam szólalni.
- Hogy vagy Amélia? – kérdeztem, s közben próbáltam erős lenni, de a hangom mégis megremegett.
- Khhmm… hát nem a legjobban. – felelte, de ezt megértem, hisz mindezt én tettem vele.
- Sajnálom…- mondtam neki lesütött szemmel.
- De mit? –kérdezett vissza, mintha nem is tudná.
- Hát, hogy csak úgy otthagytalak. Nem kellett volna! Nem is értem, hogy lehettem ilyen felelőtlen!- kezdtem volna megint az önutálatot, de megakadályozta.
- Állj! Zoárd ez nem a te hibád! Nem tehetsz róla, hogy kevés vagyok neked! Meg arról sem, hogy bolond módon felfedtem előtted a titkomat, de köszönök mindent, és azt is, hogy nálatok lehettem idáig!- mondta hálásan, de hogy képzeli, hogy magát hibáztatja? De, hisz még okot sem adtam rá, vagy mégis?
Ó, Istenem, segíts, nem veszíthetem el megint!
- Figyelj Amélia! Miattad mentem el az igaz, de nem azért, mert kevés vagy nekem, hanem csak félek! Félek, hogy bántani foglak érted? Ehhez neked semmi közöd, nem te vagy a hibás és soha nem is leszel az!
- De….de.. Zoárd…
- Semmi de! Nincs értelme, hogy itt emészted magad miattam, amikor okod sincs rá! Sajnálom, hogy elmentem, többet nem teszem ígérem!- fogalmam sincs, hogy ezt miért mondtam, de lényegesnek éreztem, valamiért muszáj volt megnyugtatnom.
- Figyelj! Most egyél, utána Robert megnéz és ha azt mondja, hogy minden rendben van elviszlek valahová, de lehet, hogy Anne meg fog előzni… - nevettem el magam. Ő is elmosolyodott, de értetlenség ült ki az arcára.
- Anne? – tette fel a várt kérdést.
- Igen, Anne. A nővérem, vagyis csak a fogadott testvérem, de majd egy kicsit később bemutatlak neki. Most pihenj, mindjárt küldöm Robertet, meg az ennivalót is!- mosolyogtam rá. Megfogtam magamat, s kiléptem a szobából. Azonnal Roberthez indultam, aki már izgatottan várt.



Anne



Na, végre leszállunk a géppel. Egész úton Christ nyaggattam. Szegénykém, teljesen kikészítem, de ő mégsem szól egy szót sem érte. Ezért szeretem én őt annyira! Ellenben Zoárd, aki még sosem volt ennyire csöndben. Ebben a három napban alig szólalt meg, de ha meg is szólalt csak Elizabethéket hívta telefonon. Annyira aggódom érte, és persze Améliáért is, hisz ő az én….. Erre még csak gondolnom sem szabad, nehogy megsejtsen bármit is Zoárd vagy Chris. Chrisnek amint hazaérünk elmondom, de Zoárdnak vagy Améliának… fogalmam sincs hol, mikor, vagy hogyan.

Leszálltunk a géppel és Elizabeth várt minket. Borzasztó boldog voltam, hogy láthattam.
- Szia anyu! –köszönt előre Zoárd.
- Szia Zoárd! Úgy hiányoztál, de ígérd meg, hogy soha többet nem mész el egy szó nélkül! –válaszolta anya, de olyan aranyos volt…
- Ígérem anya! – játszadozott Zoárd.
- Áhh, sziasztok!- üdvözölt minket is.
- Szia anya! – szólaltunk meg egyszerre Chris-el.
- Hogy van Amélia? – érdeklődtem.
- Egész jól, lement a láza, de még mindig fájdalmai vannak. – válaszolt lemondóan, mire Zoárd is lesütötte a szemét
- Nah gyerekek indulhatunk? – váltott témát anya.
- Felőlem…- dobta oda Chris.
- Hát persze!- lelkesedtem fel, hisz nemsokára nem csak Améliát láthatom, de még vásárolni is elmehetek vele! Ez remek! Már annyira várom. Hamar haza is értünk, de a kocsiban még sosem volt ilyen feszült csend. Mikor megérkeztünk Robert kint várt minket. Zoárd száll ki elsőnek, s lépett Roberthez.
- Szia apa!- szólalt meg Zoárd.
- Szia Zoárd! A vendégszobában van menj be hozzá kérlek!- válaszolta apa, s hagyta szó nélkül bemenni. Ekkor már mi is kiszálltunk.
- Szia apa! – öleltem át. – Hogy van Amélia? – tértem a tárgyra.
- Szia! Egy kicsit megnyugodott, de most hagy legyenek kettesben Zoárddal. – mosolygott rám kedvesen.
- Rendben hagyom őket, de majd később beszélni szeretnék veled!- mosolyodtam el. – De előbb Chris-el kell megbeszélnem valamit.
- Rendben. Várlak. –mondta, majd Elizabethez ment és átölelte.
- Na, gyere Chris! Fontos! –sürgettem, hogy minél hamarabb túl legyek rajta.
- Jövök már, csak nyugi!- nevette el magát.

Bementünk a szobánkba, leültettem az ágyra és belekezdtem.
- Emlékszel, amikor meséltem a családomról, még mielőtt átváltoztattak volna. - Hát persze, de ez most, hogy jön ide?
- Van valami, amit nem mondtam el, mert nem voltam benne biztos…
- Igen? – húzta fel az egyik szemöldökét.
- Szóval, hogy is mondjam. Nekem van egy húgom.
- Egy húgod? Ez nagyszerű! –ujjongott.
- Ssss, halkabban! Van egy húgom, aki akkor született amikor én 12 éves voltam. Anyánk belehalt a szülésbe, apánk elhagyott, így a nagynénénkkel maradtunk. 16 éves koromban ő is meghalt, így egyedül maradtunk a húgommal. Egy pár héttel később engem megharapott egy vámpír, ő meg egyedül maradt. Azóta nem hallottam felőle, egészen idáig.
- Hogy mi? te tudod, hogy ki a húgod? És nekem csak most szólsz? – húzta fel a magát.
- Várj még nem fejeztem be! Szóval, most hallottam felőle, mert ő az! Ő Amélia! Amélia az én húgom!
- De hisz ez lehetetlen vagy mégsem? De akkor ő hogy, hogy nem emlékszik rád?- aggodalmaskodott.
- Nagyon régen volt.. és biztos vagyok benne, hogy akik eddig vigyáztak rá, minden emléket ami hozzám fűződik, elhomályosítottak benne. Ez a titok nincs veszélyben, de el kell mondanunk neki!
- Az igaz, de nem most! Így is eléggé össze van zavarodva szegény lány, nem kell, hogy még ezt is elmondjuk neki, meg akkor fel kellene fednünk a kilétünket is!- gondolkozott el.
- Tudom és ez a bökkenő, de akkor most mi legyen?- tettem fel a döntő kérdést.

A falu fogságában 6. fejezet

Sziasztok!
Örömmel jelentem, hogy visszatértem! Innentől kezdve megpróbálok a leggyakrabban frisselni, hogy behozzam a lemaradásomat! (:
Addig is jó szórakozást a következő fejezethez!
Komikat kérek szépen! (:
Üdv: kicsííBoszíí





Szenvedés mindenek felett





Zoárd



Itt ülök Görögországban és nem tudok mit csinálni. Állandóan ő jár a fejemben. Egyszerűen nem bírom elfelejteni a reakcióját, az arcát, a szemeit, nem megy! De miért? Ez olyan zavaros, de azt hiszem itt az ideje, hogy átgondoljam…
Szóval úgy kezdődött az egész, hogy találkoztunk a folyóparton, és én egyből belehabarodtam. Találkozgattunk egy ideig, mikor kiderült, hogy titkol valamit, ami az én titkomhoz képest semmi. Majd egy idő után rászánta magát, s minden szabályt áthágva megmutatta nekem Therabitiát. Az Erdő Bölcse nem is tudom, mintha ki akart volna űzni, de Amélia megvédett. Ezért hálás is vagyok neki, ellenben gyűlölöm magam, hogy képes voltam ezt tenni vele. Majd a folyóparton beszámolt nekem mindenről, mire én fogtam magam és csak úgy otthagytam. Mindig ezt csinálom, elfutok a problémáim elől. Csak azt nem bírom felfogni, hogy ezzel őt is tönkreteszem. Miért nem bírom elfogadni, hogy kell nekem? Miért nem bírok úgy viselkedni, mint bárki más, még ha más is vagyok. Istenem, ilyenkor mint nem adnék egy két tanácsért, de most nekem kell döntenem. Vagy itt maradok, és hagyom őt szenvedni, vagy haza megyek, és mindent megteszek érte, hogy boldogan élhessen, bármi legyen is az ára. Bíznom kell benne, hogy sikerülni fog és nem bántom ennél jobban. Ekkor hirtelen kicsapódott az ajtó, és Anne lépett be toporzékolva.

- Zoárd! Hogy képzelted, hogy fogod magad és csak úgy lelépsz? Mit képzeltél? Nem elég, hogy minket ott hagytál, azt még túléljük, de Améliát? Hogy lehetsz ennyire gyerekes, felelőtlen nem is tudom micsoda??! – itt végre levegőt vett, s ezt kihasználva Chris megmentette az életemet.
- Nyugi Anne, ja és szia Zoárd. –köszönt rám Chris, de ő legalább emberszámba vett, nem úgy, mint Anne.
- Szia Chris, örülök, hogy látlak, és persze téged is Anne. De mit kerestek itt? Nem úgy volt, hogy majd telefonálok mielőtt indulok haza?- értetlenül néztem rájuk. Csak nem valami baj történt otthon, vagy Améliával történt valami? Pedig kértem őket, hogy vigyázzanak rá, de ha mégis?
- Semmi gond Zoárd, nyugodj le, mindjárt elmesélünk mindent! – mondta Chris, miközben Anne-t szuggerálta.
- Még, hogy semmi gond? Szerencsétlen lány otthon fekszik összetörve, mert ez az önző kisgyerek elsősorban magára gondol és nem érdekli más!- háborodott fel az én drága nővérkém. Hiába is, megint igaza van, mint mindig, de ezért szeretem. Nem hiszem, hogy tudja, de ő a kedvenc testvérem. De mit is mondott? Am összetörve fekszik otthon?
- Mit mondtál? Hogy összetörve fekszik? De mi történt…csak…nem..ugye nem?- kezdtem össze-vissza beszélni, de annyira féltem. Ilyen nincs, hogy tehettem ezt!
- Várj Zoárd! Ne értsd félre! Miután otthagytad a parton, Amélia teljesen összetört, mármint lelkileg. Állandóan téged szólít, mintha valamit szeretne tőled. Most otthon van nálunk, de nyugi nem tud semmiről! – nyugtatott meg Chris. Hálát adok érte, és a tehetségéért is! Ha ő nem lenne, már idegösszeroppanást kaptam volna, igaz vámpír létemre ezt elég nehéz, sőt lehetetlen elérni, de biztos, hogy elájulnék.
- Értem, de akkor most mi legyen? Még nem állok készen arra, hogy hazamenjek. – néztem kétségbeesetten Anne-re, hisz neki mindig van valami frappáns ötlete.
- Nem tudom… előbb hívjuk fel Robertet és beszéljük meg vele. – vetette fel Anne.

Egyetértően bólogattam, s előkaptam a mobilomat és tárcsáztam.
- Szia Zoárd! Minden rendben? –szólt bele Robert a telefonba.
- Szia Robert! Persze, itt van Anne és Chris is és már túl vagyunk az üvöltözéses részen is. –jelentettem ki egész elszántan. –De mi van Améliával? Hogy van? –kezdtem aggódni, s ezt Chris is megérezte, habár Anne szorította meg a kezemet.
- Tűrhetően van- sóhajtott- de a láza felszökött. Minél előbb gyere haza. - kérlelt.
- Épp erről szerettem volna beszélni veled. Még nem tudok hazamenni. Egyelőre még nem állok készen rá, talán még egy esetleg kettő nap. –mondtam neki reménykedve.
- Rendben Zoárd, bízom benned, de kérlek siess. Úgy érzem te vagy az egyetlen, aki most segíthet rajta. – mondta aggódva. Sóhajtottam, nem tudtam mit mondjak erre.
- Értem és köszönöm, hogy vigyáztok rá. Most mennem kell, ne haragudj! Szeretlek és üzenem Elizabethnek is, hogy szeretem és puszilom. Szia Robert! --- Szia és átadom, ja és vigyázz magadra! –köszönt el, s ezzel letettem a telefont.

Innentől kezdve a következő két nap a leglassabban telt el. Semmire sem bírtam gondolni csak Améliára. Abban a kettő napban még négyszer telefonáltam haza. Már nem bírtam tovább és úgy döntöttünk, hogy felülünk a legközelebbi gépre, amely Angliába megy.







Robert



- Remélem Anne és Chris már odaértek! Nagyon rossz állapotban van Amélia!- aggodalmaskodott Elizabeth.
- Nyugi Eliz –öleltem magamhoz- nem lesz semmi baja. Zoárd nem fogja hagyni, hogy baja essen! Ha kell még az életét is feláldozná érte! –bíztattam őt, s közben magamat is. Én tiszta szívvel megbízom a fiamban, de most valami kételkedésre késztet. Nem az, hogy nem fog visszajönni Améliához, hanem valami más, ami Améliához köthető, de még nem tudom mi lehet az. Egy újabb sikítás. Szegény lány mennyire szenved! Ha így folytatja tovább, vészesen le fog gyengülni az immunrendszere. Remélem erre nem kerül sor.
- Eliz kérhetek valamit?
- Hát persze! Mit szeretnél? –válaszolt kedvesen.
- Az egyik szobát kérlek rendezd be Améliának. Van egy olyan érzésem, hogy nem sokára már ő is állandó tagja lesz a családunknak.
- Ebben biztos vagy? Szerinted Zoárd képes lenne rá?- nézett rám féltéssel a szemében.
- Nem! Nem Zoárd fogja megtenni. Még nem tudom, hogy ki, de nem ő lesz az.
- Értem. Akkor én megyek is vásárolni. Szia. –nyomtam egy csókot az ajkaira, majd ahogy ő kilépett én azonnal felszaladtam Améliához. Ott feküdt az ágyon, nyitott szemmel, de mintha mégsem lenne magánál. Csak Zoárdot szólítja folyamatosan.

Biztos szörnyű fájdalmai lehetnek, de ami rosszabb, hogy felszökött a láza is. Pont most csörrent meg a mobilom is. Zoárd az.
- Szia Zoárd! Minden rendben? –kaptam fel a telefont.
- Szia Robert! Persze, itt van Anne és Chris is és már túl vagyunk az üvöltözéses részen is. –felelte határozott, s egy egész kicsit meg is nyugtatott –De mi van Améliával? Hogy van? –kérdezgetett aggódva. Éreztem a hangján, hogy mennyire félti és szereti Améliát.
- Tűrhetően van- sóhajtottam- de a láza felszökött. Minél előbb gyere haza. - kérleltem. Tudtam, hogy lehetetlent kértem, hisz még nem áll készen arra, hogy hazatérjen.
- Épp erről szerettem volna beszélni veled. Még nem tudok hazamenni. Egyelőre még nem állok készen rá, talán még egy esetleg kettő nap. –Elkeseredett volt a hangja. Éreztem, hogy semmi értelme sem lenne kérnem rá, hogy jöjjön haza azonnal, így inkább beleegyeztem.
- Rendben Zoárd, bízom benned, de kérlek siess. Úgy érzem te vagy az egyetlen, aki most segíthet rajta. – feleltem aggódva, s egy halvány reménysugár csillant meg bennem, s Améliában is, hisz most elhalkult, s minden erejével megpróbált a beszélgetésre koncentrálni.
- Értem és köszönöm, hogy vigyáztok rá. Most mennem kell, ne haragudj! Szeretlek és üzenem Elizabethnek is, hogy szeretem és puszilom. Szia Robert!- köszönt el.
- Szia és átadom, ja és vigyázz magadra!- majd letette a telefont. Améliához fordultam, s megpróbáltam megnyugtatni, de hiába.

- Kérlek Amélia! Próbálj meg pihenni! Szükséged van most egy kis pihenésre. Zárd is hazajön nemsokára! Addig vigyázunk rád Elizabeth-tel. De most aludj. – elfordult tőlem és becsukta a szemét. Betakartam, de még most sem bírt teljesen megnyugodni, de legalább egy szemernyit jobb neki, ha pihen. Csak sikerüljön összeszednie magát…





Amélia



Csak arra emlékszem, hogy fekszem a földön és borzalmasan fáj a mellkasom. Valami belülről akar széttépni, majd valaki, azt hiszem, egy lány felkap, s elindul velem. Azután itt fekszem, de hol van, azaz itt? És hol van Zoárd? Ó, Istenem, most már mindenre emlékszem! Zoárd elhagyott! Soha többé nem fog visszajönni hozzám! De miért? Miért büntetsz Istenem? Én Zoárd nélkül nem tudok élni! Inkább meghalok, csak, hogy vele lehessek. Nekem nem kell élet, ha ő nincs velem. Csak szűnne már meg ez az irtózatos fájdalom! Tombol a fájdalom bennem, az egész testemben, mintha szét akarna tépni! És most már ez az érzés sem fog eltűnni soha, hisz ő sem fog visszatérni hozzám. Hogy is képzelhettem, hogy egy ilyen csodának pont én fogok kelleni? Én aki egy mesevilágban élek? És még iskolába sem jártam sosem? Ha belegondolok milyen szánalmas is vagyok…

Megismerkedem egy fiúval, mellesleg ő az első fiú az életemben, és egyből beleszeretek. Elhitetem magammal, hogy lehetséges , hogy mi együtt fogunk élni, majd már titkolózni sem bírok előtte, s a legmélyebb titkomat is felfedem előtte, ezzel az összes létező szabályomat megszegem. Szembeszállok az Erdő Bölcsével, aki túlságosan is megértő velem, majd tulajdonképpen az egész életemről beszámolok Zoárdnak. Sejthettem volna, hogy ennek nem lesz jó vége, de amilyen tudatlan vagyok mindent figyelmen kívül hagytam, csak az érzéseimmel azokon belül is a legfőbbel, a szerelem elragadó érzésével törődtem. Ennek köszönhetően Zoárd, aki a mindenem elhagy. Képes volt csak úgy otthagyni. Most itt fekszem és szenvedek. Egyszerűen annyira elgyengültem, hogy sikítani sincs erőm.

Olyan mintha itt lennék egyedül a semmi közepén elhagyva, összetörve, megtiporva. És mégsem. El sem hiszem. Van még valaki rajtam kívül itt, aki törődik velem. Azt hiszem egy lázmérőt vett el tőlem majd megcsörrent a telefonja. Felkapta, s halkan beszélt, hogy ne zavarjon meg, de ez nem sikerült neki egy nevet tisztán ki bírtam venni a beszélgetésből: Zoárd. Tehát mégis csak érdeklem. Hisz miattam telefonált ide, vagy mégsem? A többit nem hallom… nem bírok koncentrálni. Semmi erőm hozzá, de az már biztos, hogy ő jól van, és még lehet, van rá esély, hogy törődik velem. Egy férfi ült mellém, az aki az előbb Zoárddal beszélt.
- Kérlek Amélia! Próbálj meg pihenni! Szükséged van most egy kis pihenésre. Zárd is hazajön nemsokára! Addig vigyázunk rád Elizabeth-tel. De most aludj. – mondta halkan, kedves hangon. A hangjából szülői féltést vettem, ki és aggodalmat, de miért vagy kiért? És ki azaz Elizabeth? Szerintem ezekre majd később keresek választ, most inkább szót fogadok. Elfordultam, becsuktam a szemem, de az alvás nem ment. Valaki betakart, majd kiment. Egyedül maradtam, megint. Amint az egyedüllét az eszembe jutott a fájdalom felerősödött, s a sírás határán voltam…

Szünet!!! :(

Szünet!!!


Sajnálattal közlöm, hogy a történet egy ideig szünetelni fog. Ennek több oka is van (időhiány, ihlethiány....stb). Tényleg sajnálom... Amint lehet frissítek! Előre fogok szólni. Addig is: http://elveszettlelek.blogspot.com
Jó szórakozást és még egyszer BOCSÁNAT!!!!!

kicsííBoszíí